6. Rész: Kölcsönös tisztelet

~ Rosie Emilia Swan ~

Kilenc nap. Pontosan ennyi nap telt el azóta hogy megismertem Joseph Howellt aki a világ legelviselhetetlenebb embere. Az elmúlt napok lassan teltek és ez idő alatt egy perc nyugalmam sem volt. Mr. Howell elveszi minden életkedvem. A modora és a rám tett megjegyzései már az őrületbe kergetnek, mert minden iránta érzett dühömet magamba kell fojtanom, hiszen nem állhatok le veszekedni egy megkeseredett, vak emberrel. Reggel Cami hívott telefonon és elmesélte hogy ő és a tanára együtt vannak, de nem tudtam vele nyugodtan beszélgetni mert Mr. Howell a reggelijét követelte, ezért végül el kellett köszönnöm legjobb barátnőmtől, akit már egy ideje nem is láttam és hiányzik, ez még inkább felzaklatott. - Mit kér reggelire? - siettem Mr. Howellhez a nappaliba. - Ha magán múlik éhen is hallhatok. A húgom azért fizeti hogy engem szolgáljon nem azért hogy telefonon beszélgessen. Még egyszer ne forduljon elő. Megértette? - szigorúan szól rám, robbanni tudnék a dühtől. - Először is a húga nem azért fizet hogy szolgáljam magát hanem hogy segítsem az életét, másodszor akkor telefonálok amikor akarok ugyanis a húga a főnököm aki megengedte és harmadszor miattam valóban éhen is halhat, szóval gyorsan mondja hogy mit akar enni vagy ma kimarad a reggeli. Megértette? - beszéltem hozzá ugyan olyan hangnemben ahogy az előbb ő beszélt velem. - Úgy látom az édesanyja nem tanította meg a tiszteletre, talán vele kellene telefonon beszélnie vagy talán az anyja is éppen olyan ostoba mint maga. - mondta ki a szavakat ridegen, az én szememben viszont könnyek gyűltek ahogy az édesanyámról beszélt.

Mr. Howell nem tudta hogy az anyám meghalt, de ez akkor sem mentség arra amit mondott. A pulzusom felgyorsult és kész voltam robbanni. - Az anyám meghalt. Komoly betegségben szenvedett és sok pénzbe került az ápolása. Azért kell most elviselnem magát mert fizetnem kell a kórházi számlákat, pedig elhiheti hogy a legkevésbé sem kívánatos társaság számomra, szemét seggfej. - emeltem meg a hangom miközben már a sírás fojtogatott. - Mi ez a kiabálás? - Mrs. Benson sietett be a nappaliba ijedten. - Kérem Mrs. Benson adjon reggelit Mr. Howellnek. - szaladtam el mellette egyenesen a szobámba, kellett egy kis idő hogy megnyugodjak. Hosszú percek teltek el, az ágyamon feküdtem és a plafont bámultam. Nem tudtam megérteni hogy Mr. Howell miért viselkedik így velem. Az egy dolog hogy nyomasztja a saját betegsége és hogy depressziós de ez nem jogosítja fel arra hogy minden embert megalázzon. Én azért vagyok itt hogy segítsek neki, hogy megkönnyítsem az életét, nem várok érte hálát hiszen ezért kapom a fizetésem, én csak azt szeretném ha nem keserítené meg az életem itt töltött időszakát. Magamban gondolkodtam de nem találtam választ, sem magyarázatot ezért úgy döntöttem hogy mostantól más lesz minden. Vége annak az időszaknak amikor én megalázkodva behódoltam neki, mostantól semmit nem hagyok szó nélkül. Ha kell úgy fogok vele bánni mint egy nevelésre szoruló gyerekkel. Fél órával a kiborulásom után visszasétáltam a nappaliba, Mr. Howell már megreggelizett és halk zenét hallgatott. - Rosie ön az? - kérdezte halkan amikor meghallotta a lépteimet. - Igen. - feleltem egyhangúan, nem szándékoztam kedves lenni vele. - Szeretnék elnézést kérni. Nem tudtam hogy az édesanyja meghalt. Nagyon sajnálom. Igaza volt, néha egy igazi seggfej vagyok. - kezdett el szabadkozni ami őszintén meglepett de egy cseppet sem tudott meghatni vele. - Nem számít. - vontam meg a vállam de érezhette a hanglejtésemen hogy nagyon is számít. - Kérem Rosie. Nem vagyok olyan...szemét alak mint amilyennek tűnök. - mondta kétségbeesetten. - Elég! - szóltam rá. - Nem kell beszélgetnünk. Jöjjön, segítek átöltözni és elmegyünk az orvosához a szokásos vizsgálatokra. - közöltem vele majd segítettem neki felállni. - Akkor mostantól szóba sem áll velem? - kérdezte miközben segítettem neki felmenni a szobájába. - Csak ha szükséges. - feleltem. - Akkor hogyan fog kirángatni a depresszióból? Azt hittem azért van itt hogy segítsen. - beszélt tovább, tudtam hogy azért csinálja hogy szóra bírjon. - Csak azon lehet segíteni aki engedi is hogy segítsenek neki. Sajnos ön Mr. Howell reménytelen eset. - mondtam ki az őszinte véleményem. - Hogy mondhat ilyet? - háborodott fel miközben segítettem neki helyet foglalni az ágyán. - Csak az igazat mondom. Ha így folytatja csak idő kérdése hogy mikor fordítanak hátat magának a barátai, aztán a húga. Higgye el nekem, egy maga fajta emberrel nem lehet sokáig egy levegőt szívni. Elviselhetetlen és utálatos. - ezúttal én voltam a szívtelen, azonban nem éreztem bűntudatot. Megérdemelte minden szavamat. - Soha nem fordítanának nekem hátat. - kelt a saját védelmére. - Igazán? Tényleg ezt hiszi? Mit gondol mekkora egy ember tűrőképessége? Én csak kilenc napja ismerem önt de máris elegem van magából. Gondolja el mit érezhet Rob, Theo vagy éppen Lissa. - továbbra is félre tettem a kedves énemet és úgy beszéltem ahogy ő szokott velem.

- Ha nem tetszik el is mehet. - fakadt ki ingerülten. - Oh nem megyek én sehová. Képes vagyok elviselni önt. És tudja miért? Mert erős vagyok. És bármilyen ostobának is gondol engem, nem érdekel. Ha mindennap megaláz vagy sérteget az sem érdekel. Leperegnek rólam a szavai. Mr. Howell...bármilyen nagyra is tartja magát, jobb ha tőlem tudja...ön már csak egy...beteg ember a szememben aki ápolásra szorul. A mai napig érdekeltek az érzései, segíteni akartam, őszintén azt szerettem volna ha jobban érzi magát legalább lelkileg. De ma világossá vált számomra hogy nincs lelke. Nincs mit ápolni. - közelebb sétáltam hozzá és a kezébe adtam a szekrényből kiválasztott ruháját. - Gondolom egyedül is fel tudja venni. - léptem el tőle majd egy szó nélkül sétáltam ki a szobájából. Megálltam a folyosón amíg vártam hogy átöltözzön. Felsóhajtottam ahogy felfogtam miket is vágtam a fejéhez. Beismerem hogy egy lelketlen szörnyetegként viselkedtem az előbb, de biztos vagyok benne hogy ez már szükséges volt. A szép szó itt már nem segített. Talán most majd elgondolkodik azon hogyan is kellene viselkednie. - Rosie, jöjjön be kérem. - szólt ki halkan és én cselekedtem is, hiszen ez a munkám. A szobába lépve azonban meglepetésemre ugyan az a ruha volt rajta mint amikor kimentem. - Miért nem öltözött át? - förmedtem rá. - Nem tudom melyik az eleje és...nem találom a...egyszerűen nem tudom felvenni. - a kezében szorongatta a pulóverét és ahogy néztem az arcát láttam rajta a megtörtséget. Ebben a pillanatban sajnáltam őt, a szívem összeszorult látva a tehetetlenségét és hirtelen megjelent bennem a bűntudat, ami olyan erős volt hogy el is szégyelltem magam azért ahogy vele beszéltem korábban. - Segítek. - kedvesen léptem hozzá és lassan felsegítettem rá a pulóverét. - Köszönöm Rosie. - sóhajtott fel. - Szívesen. - mosolyodtam el amit ő nem láthatott. Most végre emberien viselkedett és ez reményt adott számomra hogy talán van esély arra hogy Mr. Howell mostantól rendesen fog viselkedni és vége a sértegetések idejének. - Most miért ilyen kedves? - érdeklődött meglepetten. - Mert ön is kedves. Ez ilyen egyszerű Joseph...ha ön rendesen viselkedik akkor én is. - segítettem felállni neki és le sétáltunk a földszintre. - Mostantól rendesen fogok viselkedni. Mert önt nem érdemes feldühíteni. Bevallom Rosie, nem tetszett amit mondott nekem, de tudom hogy igaza volt. Még egyszer sajnálom. - olyan halkan beszélt hogy alig hallottam a szavait. - Elfogadom a bocsánatkérését. - vezettem őt az autóhoz ahol már a sofőr várt ránk. - Akkor esetleg arról is lehet szó hogy tegeződünk? Mert engem nagyon idegesít ez a hivatalos megszólítás. - fújta ki hosszan a levegőt miközben elfoglalta a helyét a hátsó ülésen. - Rendben, Joseph. - ültem be mellé és már indultunk is.

*****

Alig fél óra alatt a kórházhoz értünk és a parkolóban megállva kiszálltam majd Josephnek segítettem hogy elhagyja a járművet. Egész úton beszélgettünk és azt hiszem nyugodtan mondhatom hogy megtört az a bizonyos jég közöttünk, ugyanis sokkal kedvesebb lett velem valamint már arra is hajlandó hogy beszélgessünk fontos vagy éppen nem annyira fontos dolgokról. A délelőtti kiborulásom meghozta az eredményt ami nem más mint hogy Joseph végre felfogta hogy nem viselkedhet elkényeztetett gyerekként. Számomra ez az eredmény már magában hatalmas áttörés nála. - Joseph itt a sétapálcád. - adtam a kezébe a fehér tárgyat aminek a segítségével könnyebben tájékozódhat. - Nem akarom. - ellenkezett. - Joseph nincs mit szégyellned ezen. - sóhajtottam fel. - Nagy kérés lenne ha te vezetnél engem és nem az az izé? - szólalt meg ismét halkan.

Ahogy rá néztem ma már másodszor esett meg rajta a szívem. - Nem nagy kérés. - mosolyodtam el amit ő ugyan nem láthatott de tudtam hogy sokat jelent neki a segítségem. - Gyere. - karoltam belé és lassan megindultunk az épület felé. Már nem először jártam itt, hiszen az elmúlt kilenc napban azt hiszem ez már a harmadik alkalom hogy én kísérem el ide Josephet. Első nap izgatott voltam hogy milyen lesz találkozni az orvosával, aztán ahogy megpillantottam Dr. Stangle-t rájöttem hogy ismerem őt, még amikor édesanyám beteg volt akkor találkoztam vele először, bár Dr. Stangle nem kezelte anyát sokat beszélgetett vele a kórházban, segített neki felkészülni a halálra amiért mindig is hálás voltam neki és a tiszteletemet is elnyerte vele. - Most megállunk Joseph. - figyelmeztettem az említettet és a liftek előtt megálltunk, egy pillanatra elengedtem a kezét amíg megnyomtam a lift hívó gombját majd ismét Josephbe karoltam. Amíg vártuk hogy a lift megérkezzen elmosolyodtam a látványunkon, kívülről akik nem ismernek minket talán azt hihették hogy egy pár vagyunk, egy idős pár még ránk is mosolygott, bizonyára nem vették észre hogy Joseph nem lát, ami nem meglepő tekintve hogy Josephről valóban nem lehetne megmondani ránézésre hogy elveszítette a látását, a szemei ugyan olyanok ami azért van mert nem a szemei sérültek meg a balesete során hanem a látóideg. Már egész szakértő lettem ebben a témában amióta az előző kórházi látogatásunkkor Dr. Stangle elmagyarázta nekem Joseph helyzetét. Gondolataimból egy halk csilingelés zökkentett ki, a lift érkezését jelezve. - Megérkezett a lift. - mondtam kedvesen. - Süket nem vagyok csak vak. - morogta Joseph. Meglepett a hirtelen hangulat változása és rosszul is esett hogy az előbbi kedvessége elillant. - Oké. - sóhajtottam fel miközben beléptünk a liftbe. - Nem akartam bunkó lenni, elnézést. - Joseph szavaira felkaptam a fejem. - Már megszoktam. - vontam meg a vállam. - Nem! Én komolyan sajnálom csak ideges vagyok. Utálok ide jönni, a kórházba. Az orvosok mindig ugyan azt mondják és erőltetik azt a rohadt műtétet. Tényleg nem akartam rajtad levezetni a feszültséget. Sajnálom, Rosie. - magyarázkodott és valahogy sikerült neki elérnie hogy újra mosolyogjak. Ahogy kiejtette a nevem a száján, elöntött a melegség és valami megmagyarázhatatlan boldogság. Kellett pár pillanat amíg elhessegettem a helytelen gondolataimat és közben fel is értünk a negyedikre. - Nem szólsz hozzám? - kérdezte halkan amikor már a folyosón sétáltunk. - Megértem hogy feszült vagy Joseph, ezért most elnéző leszek veled. - nevettem fel halkan. Meglepte hogy nevetek, aztán rá jöttem hogy az ő társaságában még soha nem nevettem, ez az első alkalom. - Nevettél? - kérdezte mosolyogva. - Igen. - feleltem röviden majd megérkeztünk Dr. Stangle ajtaja elé. - Várnunk kell. Szeretnél addig leülni? - érdeklődtem miközben elengedtem a kezét. - Igen. Elfáradtam. - fújta ki hosszan a levegőt. - Elég sápadt vagy. - tenyerem a homlokára tettem. - És meleg a homlokod. - suttogtam. - Csak a kórház miatt van. Ilyenkor felforr a vérem a dühtől. - viccelődött én pedig rá hagytam. - Sokkal jobb társaság vagy mióta félre tetted a bunkó stílusod. - jegyeztem meg miközben segítettem neki leülni. - Valld be hogy sokkal unalmasabb is. - mosolygott. - Nos...talán. - ültem le mellé. - Néha esküszöm hogy féltem tőled. - nevetett jóízűen ami engem is mosolygásra késztetett és őszintén jó volt vele úgy beszélgetni mint egy jó baráttal. - Nem bántottalak volna. Nem kenyerem a testi fenyítés. - beszéltem komoly hangon de csak tréfáltam vele. - Még jó hogy nem. - úgy tett mint aki megkönnyebbül. A beszélgetésünk azonban itt abba maradt mert Dr. Stangle ajtaja kinyílt és kilépett rajta az orvos. Amikor meglátott minket hatalmas mosoly jelent meg az arcán, bár azt hiszem ez a gesztus csak nekem szólt, ugyanis le sem vette rólam a szemét.

Rögtön intett hogy menjünk, én pedig Josephbe karolva segítettem neki a rendelőbe sétálni. - Hogy van Joseph? - kérdezte Dr. Stangle az említettől aki csak megrántotta a vállát. - És te Rosie? - fordult felém az orvos mosolyogva. - Köszönöm, jól vagyok Dr. Stangle. - bólintottam. - Hívj csak Davenek, ahogy megbeszéltük. - figyelmeztetett. - Rendben Dave. - nevettem fel majd Dave Joseph elé lépett. - Gondolkodott a műtéten? - kérdezte Josephtől. - Nem akarom a műtétet. - jelentette ki Joseph. Úgy éreztem jobb ha én most úgy teszek mintha itt sem lennék, ezért a szoba egyik sarkába húzódva nézegetni kezdtem a falra függesztett képeket, de hamar meguntam tekintve hogy nagy részük a szemgolyó felépítését elevenítette meg. Undorító. Gyorsan teltek a percek, Dave belevilágított Joseph szemébe valami speciális eszközzel de csalódás volt amikor megállapította hogy nem történt változás és továbbra is a műtétet javasolta, amit persze Joseph erősen ellenzett. Nagyjából minden vizsgálat így zajlik. Dave mond valamit amit Joseph aztán leint és tiltakozik ellene. - Akkor végeztünk is. Három nap múlva ugyan itt. - szólalt meg ismét Dave. - Végre. - dünnyögte Joseph én pedig azonnal siettem segíteni neki felállni. - Rosie akkor este találkozunk. - Dave mosolygott rám, még a múltkor ígértem meg neki hogy ma vele vacsorázok. - Rendben. - bólintottam. - Este hétre ott vagyok érted. - végig simított a karomon amit én a tekintetemmel követtem. - Várni foglak. - mosolyogtam rá majd egy rövid köszönés után Josephel távoztunk is. - Az orvosommal randizol? - törte meg a csendet Joseph már a liftben. - Öhm...ez...nem randi. - zavartan feleltem. - Vele vacsorázol. Akkor szerinted mi ez ha nem randi? - vont kérdőre. - Ez igazán nem tartozik rád. - közöltem vele. - Félre ne érts, nem érdekel kivel fekszel össze, csak az érdekelne hogy mivel te vagy az ápolóm és nem leszel otthon, akkor ki lesz ma mellettem? - tette fel a kérdését és ezzel ismét megmutatta hogy milyen bunkó és kegyetlen tud lenni. - Este Mrs. Benson lesz melletted. - adtam meg a választ a kérdésére miközben kiléptünk a liftből. - És reggel? - újabb kérdést tett fel. - Természetesen reggel én. - mondtam komolyan. - Talán jobb lenne szólni Mrs. Bensonak hogy reggel is nézzen rám. - gondolkodott hangosan. - Semmi szüksége rá. Nem töltöm Davel az éjszakát. - emeltem meg a hangom. - Ki tudja. Talán ha elég pénzt ad érte. - jegyezte meg gúnyosan ezzel teljesen letaglózva engem. - Minek nézel te engem? - vezettem őt az autóhoz ahol beszálltunk és a sofőr már indított is. - Egy olyan lánynak aki pénzért hajlandó elviselni engem, nem lehet probléma pénzért ágyba bújni egy orvossal. - szavai kegyetlenül csengtek. - Megint szemét seggfej vagy. - gyűltek könnyek a szememben. - Fáradt vagyok Rosie. Maradj csendben. - hátra dőlt, lehunyta a szemeit és pihent. Én sem szóltam többet, egész úton kibámultam az autóból és figyeltem a mellettünk elsuhanó épületeket, majd amikor haza értünk Joseph kijelentette hogy elfáradt, aludni szeretne. Felkísértem a szobájába ahol miután átöltözött bebújt az ágyába és pillanatok alatt el is aludt. Nekem viszont készülődnöm kellett, hiszen hét órára érkezik értem Dave...