9. Rész: Kiss Me

~ Rosie Emilia Swan ~

- Igazán jól sikerült az este, nem igaz? - dőltem le a nappaliban a kanapéra, közvetlenül Joseph mellé miután kikísértem a vendégeinket. - Tökéletes volt. - bólintott. - Leszámítva Carat. - sóhajtottam fel gondterhelten. Még mindig rosszul érintett az ami történt. Sosem gondoltam volna hogy Theo aki egy kedves, figyelmes srác, egy olyan lánnyal van mint Cara. Felfoghatatlan számomra, de a kapcsolatuknak vége. - Az a boszorkány azt kapta amit megérdemelt és különben is, ideje volt már hogy Theo lapátra tegye. - jelentette ki határozottan. - Azért abban is volt igazság amit Cara mondott. - szomorúan dőltem Joseph vállának.

- És miben volt igaza szerinted? - érdeklődött, tudtam hogy kíváncsiskodni fog. - Én nem tartozom közétek. - vontam meg a vállam, ez volt az igazság, kár lett volna hitegetnem magam az ellenkezőjéről. - Cselédnek érzed magad? - Joseph hanglejtése árulkodott arról hogy idegesíti a beszélgetésünk témája, bár nem tette szóvá, az elmúlt idő alatt amióta ismerem, kielemeztem őt és tudom mikor mit gondol vagy akar. - Nem, én ezt nem mondtam. - tiltakoztam azonnal. - Rosie! Egyet jegyezz meg! Nem számít hogy ki honnan és milyen körülmények közül jött, az egyetlen ami fontos hogy milyen ember az illető. És te bizony, jó ember vagy, okos és vicces. Nagyon is közénk tartozol, jobban mint Cara valaha is tartozott. - mondta teljesen komolyan és jól estek a szavai. Könnyeimet nem tudtam visszatartani, csak halkan szipogva hagytam hogy a meghatottság eluralkodjon rajtam. - Sírsz? - Joseph arcára döbbenet rajzolódott ki. Bár nem lát semmit, a hallása egyszerűen kiváló. - Elhinnéd ha azt mondanám hogy allergia? - nevettem el magam, a délelőtti kifogásomra hivatkozva miközben a könnyeimet szárítottam fel a kezemmel. - Borzalmasan hazudsz Rosie. - mosolyodott el ő is. - Tudom. - fejem a vállára hajtottam és lehunytam a szemem. - Mesélsz nekem Mirandáról? - csúszott ki hirtelen a számon, amit azonnal meg is bántam amikor Joseph izmai egyszerre feszültek meg a testében a kérdésem hallatán. - Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni. - szégyelltem magam és volt is rá okom. - Miranda a barátnőm volt. - ellenkezés nélkül mesélni kezdett, meglepett hogy nem ellenkezett, de értékeltem is hogy ennyire megnyílt nekem. - Vékony, magas, szőke, kék szemű. Egyszóval gyönyörű. - folytatta, de engem rossz érzés kerített hatalmába hiszen én minden felsorolt tulajdonság ellentéte vagyok. Alacsony, barna hajú, barna szemű és kicsit sem gyönyörű, így jellemezném én magamat. Tehát egyáltalán nem vagyok Joseph esete. Nem akartam ezek után többet hallani, de félbe sem akartam szakítani Josephet hiszen én kértem őt hogy meséljen Mirandáról, ezért aztán a rossz érzést a mellkasomban elnyomtam és figyeltem ahogy Joseph ajkai lassan formálták a szavakat. - Modellként dolgozik akár csak Cara. Amikor először megláttam Mirandát azonnal beleszerettem. Le sem tudtam venni róla a szemem és tudtam hogy meg kell őt szereznem. Randira hívtam és igent mondott. Egy hétig készültem a tökéletes első randinkra és jól is sikerült mert utána több találkozónk is volt míg végül összejöttünk. Őrülten szerelmes voltam belé, bármit megtettem volna érte, aztán megtörtént a baleset. Kiderült hogy a sérülésem vakságot okozott. Miranda bejött hozzám a kórházba és elmondta hogy ő képtelen lenne mellettem élni és hogy sosem szeretett igazán. Összetörte a szívem. Ennek egy éve. - Joseph lassan beszélt és a hangján hallottam hogy még mindig érzékeny téma ez számára. - Miranda egy kegyetlen nő. - szólaltam meg halkan. - Ha jobban belegondolok, végül is igaza volt. Én csak hátráltattam volna az életét. Minden normális nő így tett volna a helyében. - szomorú mosoly kúszott az arcára. - Ezek szerint én nem vagyok normális nő. Mert ha az én szerelmemmel történt volna ilyen baleset akkor sem hagytam volna el. Mert aki igazán szeret valakit azt nem hagyja magára a nehéz időkben sem. - idegesen pattantam fel a kanapéról. Az érzések kavarogtak bennem. Ezekben a pillanatokban erősen vissza kellett fognom magam hogy ne vágjam Joseph fejéhez hogy Miranda nem érdemelte meg hogy szeresse, és hogy én mennyire szeretem őt. - Hé, nyugalom Rosie! Nem így értettem. - zavartan nyújtotta előre a kezét, nem látta hol állok még is mintha megérezte volna mert pontosan előtte álltam. - Ne beszéljünk Mirandáról. - kérte lágy hangon. - Rendben. - kezem az övébe csúsztattam és lassan felhúztam őt. Előttem állt, magasabb volt mint én, szó szerint fel kellett néznem rá. Az ajkai elvonták a figyelmem, meg akartam csókolni de tudtam hogy nem tehetem meg. A gondolataimból egy hirtelen mozdulata zökkentett ki ahogy egyik kezét a derekamra csúsztatta míg a másikkal erősebben tartotta a kézfejem, majd lassan ringatózni kezdett velem. - Mit csinálsz? - suttogtam. - Ezer éve nem táncoltam. - mondta játékosan.

- Nem kértél fel táncolni és zene sem szól. - jegyeztem meg nevetve. - Ez esetben...- elengedett és egy lépést hátrált tőlem. - Miss Swan megtisztelne egy tánccal? - mosolyodott el. - Nagyon szívesen...Mr. Howell. - adtam meg neki a választ. Nem is volt kérdés hogy táncolnék e vele, hiszen ha a közelében lehetek jól érzem magam. - Gondoskodsz zenéről? - kérdezte egy helyben állva. Ahogy ránéztem a szívem egyre hevesebben kezdett dobogni. Őrültség, de tényleg szeretem. Szerelmes vagyok, életemben először tényleg igazán szerelmes vagyok. Pedig nem lenne szabad, nem szerethetem őt. - Máris. - a zenelejátszóhoz sétáltam és kiválasztottam egy lassú dalt. - Ed Sheeran - Kiss Me - mondtam a dal címét majd ismét Josephez léptem. - Te vezetsz mert én...- kezdte volna ismét a vakságát gúnyolni de mutatóujjamat a szájára tapasztottam. - Sose szégyelld hogy nem látsz, mert te így is tökéletes vagy. - suttogtam halkan miközben egyik kezem a vállára helyeztem, a másikat pedig az övébe simítottam. A szavaim meglepték őt, de nem tétlenkedett, szabad keze ismét a derekamra simult és a lassú dallamokra táncolni kezdtünk. Leírhatatlan volt a karjaiban lenni, mellkasa az enyémhez simult, így éreztem a szíve dobogását és mintha a sajátom lett volna. Most akartam csak igazán hogy az a szív értem dobogjon, hogy ez a férfi akivel táncolok, akit szeretek, viszont szeressen. Nincs nap hogy ne kívánnám, nem telik el úgy perc hogy ne gondolnék rá még akkor is ha éppen nem vagyok mellette. Úgy érzem ő az a férfi akinek mindenem oda tudnám adni, de tudom hogy én kevés vagyok számára. Nem illek hozzá, ő jobbat érdemel nálam és ez elszomorít mert én akarok lenni az a nő akiért mindent megtenne. Miranda soha nem érdemelte meg. - Pörgés. - törte meg a csendet de a hangja halk és túlságosan is vonzó volt. Mire felfogtam hogy mit is mondott már meg is pörgetett majd lassan bedöntött ahogy azt szokás. Tökéletes pillanat volt. - Elég jó vagyok még mindig. - nevetett fel. - Remek táncos vagy. - ismertem el hogy igaza van. - Egy emelés? - kérdezte vigyorogva. - Ugye csak szórakozol? - kérdeztem vissza. - Szerinted nem menne mert vak vagyok? - állt meg egy pillanatra, utáltam hogy megint a betegségét emlegeti. - Nem. Szerintem azért nem menne mert nehéz vagyok. De tudod mit? Ha elbírsz akkor jöhet az emelés. - kuncogtam jókedvűen. - Nem lehetsz olyan nehéz. - egyik kezét a hátamra simította, a másikkal pedig a térd hajlatomat kereste de közben véletlenül végig simított a fenekemen is. - Öhm...bocsánat. - zavarba jött, ahogy én is. - Khm...semmi baj. - szégyenlősen megvontam a vállam a következő pillanatban azonban már az ölében voltam. - Pehely könnyű vagy és apró. - mondta vidáman. - Ezt most bóknak veszem. - nevettem fel. - Annak szántam. - jelentette ki határozottan és körbe fordult velem, de amikor megállt továbbra is az ölében tartott. - Le teszel? - kérdeztem kedvesen, de szívem szerint örökké a karjaiban maradtam volna. - Még nem. - csóválta a fejét és még szorosabban vont magához. - Joseph. - nevettem jókedvűen. - Na jó leteszlek, de kérek cserébe valamit. - játékos mosolyát látva hatalmasat dobbant a szívem. - Mit? - kérdeztem remegő hangon, a közelsége már egészen megrészegített. - Egy csókot. - mondta ki egyszerűen. - Hogy mit? - kérdeztem vissza döbbenten. - Kiss me like you wanna be loved...You wanna be loved - dúdolni kezdte az előbbi dal szövegének egy részletét.

- Csak vicceltem. - nevette el magát a végére és letett így a lábam ismét a padlót érintette. Nem mutathattam ki hogy mennyire rosszul érintett a vicce, hiszen én komoly érzéseket táplálok iránta de ebből is látszik hogy ő nem viszonozza. Emiatt azonban nem haragudhattam rá és nem is tudtam. - Azt hiszem ideje aludnunk. Este tíz óra. - a lejátszóhoz sétáltam és kikapcsoltam. - Haragszol? - kérdezte aggódva. - Nem, dehogy. Csak fáradt vagyok. - belé karoltam és megindultunk az emeletre ahol a szobájába kísértem. - Segítsek átöltözni? - letettem mellé a pizsamát majd levettem a cipőit. - Csak a felsőt. - bólintott én pedig először a zakóját vettem le majd az ingét és végül a pizsama felsőt adtam rá. Ezután a nadrágjával már ő maga is boldogult. Alig tíz perccel később már az ágyában feküdt. - Jó éjt Joseph. - megigazítottam a takaróját és a viselt ruháit a szennyesbe dobtam. - Nem maradsz még egy kicsit? - szólalt meg ismét éppen amikor a lámpát készültem lekapcsolni. - Szeretnéd? - mosolyodtam el. - Ha nem szeretném akkor nem kérdeztem volna. - morgolódott. - Ha bunkó leszel akkor nem maradok. - még mindig mosolyogva ültem le az ágya szélére. - Én soha nem vagyok bunkó. - nevetett fel. - Oh na persze. - hitetlenkedve néztem rá. A hangulatunk ismét jó volt és tudtam hogy újabb éjszakába nyúló beszélgetést fogunk fojtatni ahogy már sokszor ezelőtt...