2. Rész: Első találkozás

~ Rosie Emilia Swan ~

Haza érve nagy meglepetésemre Cami a nappaliban várt rám, fogalmam sincs hogyan jutott be mivel a lakásom kulcsa mindig nálam van de ez most nem is érdekelt mert szükségem volt a jelenlétére, a támogatására és a biztató szavaira miszerint minden rendben lesz. Sokszor felteszem magamnak a kérdést hogy mivel érdemeltem ki egy ilyen nagyszerű barátot mint amilyen Cami. Tizennégy éve ismerjük egymást és ez idő alatt még egyszer sem volt arra példa hogy ne számíthattam volna rá, bármiről is volt szó és persze fordítva is így igaz. Emlékszem amikor a gimiben elkezdtük az első évünket, már első nap úgy mentünk be hogy nem számít mit tartogat számunkra az új környezet és nem érdekel minket egy rossz indulatú beszólás sem az osztálytársaktól, nekünk a tanulás volt az első és az hogy mi ketten mindent le tudunk győzni ha összefogunk. A főiskolára is együtt készültünk és emlékszem mennyire örültünk amikor megkaptuk a válasz levelet miszerint felvettek minket. Másnap tudtam meg hogy anya beteg és ezzel minden álmom szerte foszlott, persze anya volt számomra az első, ezért nehéz szívvel ugyan de lemondtam a tovább tanulásról. Néha elképzelem milyen lenne most az életem ha anya még mindig élne és én Camival a főiskolán tengetném a mindennapjaimat. De ez nekem csak álom marad, viszont Caminak mindig is a legjobbakat kívántam, mert ha valaki hát ő megérdemli hogy boldog legyen. - Szia! Csak nem engem vártál? - mosolyogva sétáltam elé miközben a lakáskulcsom az asztalra dobtam. - Nem csak úgy betörtem ide. Szerinted? Persze hogy téged vártalak te buta. - vigyorgott rám.

- Örülök mert szükségem lenne a segítségedre. Össze kell csomagolnom. - sóhajtva ültem le mellé a kanapéra. - Ezek szerint megkaptad a munkát. - sikított fel. - Igen és még ma oda kell költöznöm. - túrtam egyik kezemmel félhosszú tincseim közé. - És milyen volt? Kedvesek? Mennyi a fizetés? És a gyerekek? - kíváncsiskodott azonnal. - Hát a ház ahogy láttad gyönyörű és nem csak kívülről hanem belülről is. A nő akivel beszéltem, a főnököm és meglepően fiatal, de nagyon kedves. A fizetésem nevetségesen sok, kétezer font havonta és ami azt illeti nem gyerekekre kell vigyáznom. - hadartam el egy szusszra. - Kétezer font havonta?! Jézusom az tényleg nem kevés pénz....De várj! Mi az hogy nem gyerekekre kell vigyáznod? Akkor mit kell csinálnod? - zavartan kérdezett vissza. - Melissa a főnököm, nos az ő bátyja akit Josephnek hívnak egy éve balesetet szenvedett és elveszítette a látását, róla kell gondoskodnom. De nem nagy dolog, csak beszélgetnem kell vele és segíteni neki a közlekedésben. - vontam meg a vállam. - Te jó ég! És neked kell megetetni és fürdetni meg ilyenek? - kétségbeesetten kérdezte, de tudtam hogy csak miattam aggódik amiért hálás voltam neki. - Nem, dehogy! Megőrültél? - hitetlenkedve fordultam felé. - Nem őrültem meg de gondold már végig, nem lát semmit vagyis ha elé teszed a kaját akkor azt sem tudja hogy éppen mit és hogyan egyen. Ami pedig a fürdést illeti, figyelned kell rá hogy el ne essen vagy hogy egyáltalán megtalálja a fürdőkádat. Ezt most nem rosszindulatból mondom, de így van. - magyarázni kezdett és én őszintén elgondolkodtam a szavain. - És ha így is van, akkor sem halok bele. Meg tudom etetni és...a fürdés...hát azt is megoldom majd valahogy. De Melissa semmi ilyet nem mondott és szerintem Joseph sem hagyná hogy egy vadidegen nézze őt miközben fürdik. Érted? - nevettem fel kínomban. - Rendben. Igazad van. - bólintott. - Mint mindig. - kacsintottam rá. - Na gyere pakoljunk mert soha nem érek vissza. - ragadtam meg a kezét és magammal húztam. - És mit viszel magaddal? - forgolódott körbe a lakásban. - A bútorok és úgy nagyjából itt minden a főbérlőé. Ami az enyém azok csak a ruháim és pár apró tárgy. - kezdtem kipakolni a szekrényem tartalmát. - És anyukád holmija? - tette fel a kérdést halkan, tudta hogy ez számomra még mindig kényes téma, ezért igyekezett a lehető legtapintatosabb lenni. - Neki is csak a ruhái vannak. - ültem le az ágyam szélére. - De azokat nem vihetem magammal és kidobni sem akarom. - gondolkodtam hangosan. - Akkor pakoljuk azokat is egy dobozba és elviszem magammal, otthon a szobámban elférnek. - ajánlotta fel Cami. - Komolyan? Megtennéd? - érzékenyültem el és már a könnyeim is utat törtek maguknak. - A legjobb barátnőmért? Persze hogy megteszem. - mosolyodott el és átölelt. - Köszönöm. Annyira szeretlek. - viszonoztam az ölelését. - Én is téged, te bőgő masina. - jegyezte meg tréfásan mire felnevettem. - Csomagoljunk. - álltunk fel egyszerre és amíg én a saját dolgaimat kezdtem el pakolni, addig Cami anyukám ruháit dobozolta be. - Hiányozni fogsz. - szólalt meg amikor már vagy egy órája halk zene mellett pakoltunk. - Ugyan úgy találkozhatunk. - mosolyogtam rá. - Tudom, de én holnap vissza megyek az egyetemre és most egy ideig nem tudok haza jönni. Jönnek a vizsgák. - szomorúan nézett rám. - Oh! Hát akkor majd telefonon beszélünk addig. - próbáltam felvidítani de közben én magam is elszomorodtam, tudva hogy jó ideig nem találkozunk majd. - Megígéred? - kérdezte miközben lezárta a dobozokat amik anyu ruháit őrizték. - Igen, megígérem. - bólintottam majd behúztam a bőröndjeim cipzárját. - Büszke vagyok rád ugye tudod? - léptem elé. - Én is büszke vagyok rád. - ölelt át szorosan. - Tanulj helyettem is. - suttogtam miközben könnyes búcsút vettünk egymástól egy időre. - Meglesz. - bólintott. - Elvigyelek? - ajánlotta fel. - Azt megköszönném, ciki lenne négy bőrönddel buszozni és azt hiszem kivitelezhetetlen mivel csak két kezem van. - nevettem fel hangosan. - Akkor gyere. A lakás kulcsot pedig add nekem, majd én elintézem a főbérlővel a lakással kapcsolatos dolgokat. - nyújtotta felém a kezét. - Köszönöm. - mondtam hálásan majd miután kipakoltunk az autójába, bezártam a lakást és átadtam neki a kulcsot. Furcsa érzés volt elhagyni a lakást, nem volt soha a sajátunk de anya itt nevelt fel és rengeteg emlék köt ide, de tudom hogy nem élhetek a múltban. Csak előre szabad néznem, tenni a dolgom és élni az életem. Délután öt óra volt amikor a Howell ház előtt megálltam, oldalamon négy bőrönddel amikben az egész eddigi életem elfért. Cami és én még gyorsan elköszöntünk egymástól és el is ment. Csak álltam ott az út szélén és néztem a hatalmas házat, nem tudtam hogy mi vár rám, ismeretlen volt számomra a jövőm és csak remélni mertem hogy az életem most már egyenesbe jön. Húsz éves vagyok és nem tudok felmutatni semmit, nem értem el amit akartam nem ott vagyok ahol akarok és nincs senkim. Anya meghalt és még most egy évvel később is mérhetetlen hiány van bennem, az édesanyám volt az egyetlen ember aki valaha gondoskodott rólam, az egyetlen volt aki a rossz pillanatokban is mosolyogni tudott és azt mondta " Én mindig melletted leszek. " És most még sincs itt, persze nem hibáztatom hiszen ő semmiről nem tehetett, a sors, az élet vagy nevezzük ahogy akarjuk csúf tréfát űzött belőlem. Szerettem volna azt hinni hogy egy nap majd én is lehetek az aki akarok, járhatok egyetemre, lehet belőlem valaki, de egyenlőre csak egy senki vagyok akit elleptek a gondok. - Rosie? - egy ismerős hang zökkentett ki a gondolataimból, éppen Melissa lépett ki a kapun. - Igen? - fordultam felé kedves mosollyal az arcomon. - Az ablakból figyeltelek és láttam hogy már vagy negyed órája csak állsz itt. Baj van? - érdeklődött közben két bőröndömet kezébe fogta. - Nem, nincs baj, csak elkalandoztam. - erőltettem magamra egy mosolyt és a másik két bőröndömet megragadva követtem őt a házba. Megdöbbentett hogy nem a személyzetet kérte meg hogy segítsenek nekem becipelni a csomagomat hanem ő maga sietett a segítségemre, ebből is látszott hogy Melissa kivételes nő. - Kenzy már nagyon vár téged. - csilingelt a hangja. - Megkedvelt téged, pedig nem nyílik meg könnyen idegeneknek. - közölte én pedig csak elmosolyodtam. - Aranyos kislány és a reggeli találkozásunkkor kiderült hogy egy nagyon okos kis hölgy. - mondtam komolyan, közben már a lépcsőn haladtunk felfelé. - És eleven. - tette hozzá szeretettel a hangjában. - Nos! Ez lesz a te szobád. - állt meg az egyik ajtó előtt és kinyitotta azt, én pedig azt hiszem még levegőt is elfelejtettem venni. A szoba káprázatos volt, a lila, az arany és fehér színek domináltak és nagyobb volt mint az eddigi lakásom teljes egészében.

Az ágyról nem is beszélve amiben legalább négy ember elfért volna. - Ez gyönyörű. - nyögtem ki még mindig a szoba hatása alatt állva. - Örülök hogy tetszik. Remélem jól fogod érezni magad itt. Ha bármire szükséged lenne, kérlek szólj nyugodtan. - biztatott és lepakoltuk a bőröndöket a szoba közepére. - Köszönöm. - mosolyogtam rá. - A szekrényben van néhány ruha, az én kollekcióm darabjai. Mindegyik új, de én már nem tudok velük mit kezdeni így is tele van a gardróbom, ha tetszenek nyugodtan tartsd meg őket. - kinyitotta az egyik hatalmas szekrényt ami legalább félig tele volt szebbnél szebb ruhákkal. - Nem is tudom mit mondjak. Nagyon köszönöm. - érzékenyültem el, mintha egy álomba cseppentem volna. Az alkalmazottja vagyok, mégis úgy bánik velem mintha vendég lennék a házban. - Igazán nincs mit. - mosolyogva fordult felém. - Rosie itt van már? - Kenzy rohant be a szobába és amint meglátott hatalmas szemekkel nézett rám. - Miért sírsz? - megállt előttem és úgy nézett fel rám mint ha egy kis angyal lenne. - Nem sírok csak örülök hogy itt lehetek. - guggoltam le elé és ő azonnal megölelt. - Anya is mindig sír ha örül. Meg akkor is amikor Joseph csúnyán beszél vele. - mondta szomorkás hangon. - Kenzy! - szólt rá Melissa. - Felveszel az öledbe? - Kenzy reménykedve kérdezte tőlem és én természetesen eleget tettem a kérésének. Elbűvölő kislány és már most szeretem. - Kicsim, hagyd Rosiet! Még csak most érkezett. - Melissa bocsánatkérően nézett rám. - Nem probléma. - csóváltam a fejem. - Segítek kipakolni. - a kislány lelkesen ajánlotta fel. - Előbb vacsora. Rosie remélem te is velünk tartasz. - Melissa kedvesen intett az ajtó felé. - Szívesen. - bólogattam és a kislánnyal az ölemben indultam Melissa után. - Joseph nem eszik velünk mindig a szobájában morgolódik. - suttogta Kenzy a fülembe hogy csak én halljam miközben lefelé tartottunk a lépcsőn. - Majd én megpróbálom felvidítani mire haza jöttök anyuval. Rendben? - mosolyogtam rá. - Szeretlek Rosie. - szorosan ölelte át a nyakam. - Elnézést. Nem tudom mi van vele. Úgy tűnik te tényleg értesz a gyerekek nyelvén, nagyon oda van érted. - jegyezte meg Melissa de láttam rajta hogy ennek örül és tényleg kedvel engem aminek én magam is örültem. A vacsora ezek után csendben telt, csak Kenzy fecsegett arról hogy egy nap ő is olyan lesz mint az anyukája. Ezen jót mosolyogtam, persze Melissa igyekezett csitítani a lányát, mondván hogy nem illik evés közben beszélni főleg nem teli szájjal. Miután végeztünk a vacsorával, Kenzyt elvitte fürdeni az a hölgy aki reggel ajtót nyitott nekem, mint később kiderült ő a kislány dadája, Mrs. Brown, ő vigyáz Kenzyre ha Melissa dolgozik és holnapután ő is utazik velük. - Bemutatom neked Josephet. - Melissa állt fel az asztaltól és én követtem a példáját. - Rendben. - kíváncsian követtem őt, már érdekelt hogy milyen Jospeh hiszen róla kell majd gondoskodnom és már annyi mindent hallottam róla, főleg Kenzytől. Egy sötét barna ajtó előtt álltunk meg az én szobámtól jobbra a második ajtónál majd Melissa kopogott. - Megmondtam hogy nem vagyok éhes. - kiabált ki egy mély férfias hang.

- Én vagyok az Jospeh a húgod. Bemehetek? Szeretném bemutatni neked a hölgyet aki vigyázni fog rád amíg én távol leszek. - Melissa félve nyomta le a kilincset és ahogy kinyílt az ajtó azonnal megpillantottam az ablaknál állva egy meglepően jóképű fiatal férfit. Nem értettem hogy miért néz ki az ablakon ha nem lát, de nem tettem szóvá hiszen az illetlenség lett volna.- Nincs szükségem felvigyázóra. Nem voltam világos? - dühösen csapott a falra. - Kérlek Joseph. Nyugodtabb leszek az úton ha tudom hogy van melletted valaki. - Melissa szinte könyörgött a bátyjának. - Felőlem. - sóhajtott fel a férfi ezzel megadva magát. - Remélem nem valami vén satrafát hoztál ide. - dünnyögte majd lassan a sétáló botját használva közelebb botorkált. - Nem. - válaszolt Melissa és rám nézett. - Jó napot Mr. Howell én Rosie Swan vagyok. - mutatkoztam be kicsit erőtlen hangon. - Ez most komoly? - nevetett fel Joseph gúnyosan. - Először is tudtommal már este van úgyhogy helytelen a köszönése, másodszor az apám volt Mr. Howell, az én nevem Joseph és harmadszor milyen név az hogy Rosie és a hangja, édes istenem Melissa...hány éves ez a lány, a hangja alapján van vagy tizenkét éves. - mondta a lehető legmegvetőbb hangon. - Bocsáss meg Rosie. - Melissa fájdalmas arcot vágva nézett a szemembe. - Az én nevemben te ne kérj bocsánatot. - hördült fel Joseph. - Először is hat óra van ami még bőven belefér a jó napot köszönés kereteibe, másodszor bunkóság lett volna részemről letegezni magát amíg nem adott rá engedélyt, harmadszor a nevemmel semmi baj nincs bár tény hogy nem olyan régi módi mint a magáé és nem vagyok tizenkét éves, húsz éves vagyok. Remélem javít majd a modorán mert engem ezzel a stílussal nem tud elijeszteni, annál edzettebb vagyok lelkileg. Jobb lesz ha szokja a gondolatát hogy mostantól sok időt tölt majd velem. - mondtam olyan határozottan ahogy csak tudtam, jobb volt most tisztázni az erőviszonyokat, nehogy azt higgye hogy úgy beszélhet velem mint egy utolsó senkivel. Melissa először meglepetten nézett rám, aztán mosolyogva bólintott felém ezzel jelezve hogy már most elégedett velem. - Hogy merészel így beszélni velem? Taknyosorrú. - dühösen fújtatott az előttem álló férfi, utolsó szavával ismét a koromat gúnyolva. - Hány éves? - kérdőn néztem Melissara, Joseph kora érdekelt mert képtelenség hogy sokkal idősebb lenne nálam, hiszen fiatal, így pedig a "taknyosorrú" megnevezést sem értem a részéről. - Huszonkilenc. - adta meg a választ Melissa, vagyis Joseph csak kilenc évvel idősebb nálam, jó az sem kevés, de nem egy nagy szám. - Én is itt vagyok. Ne beszéljetek úgy rólam mintha itt sem lennék. - követelőzött a férfi. - Jelenleg önnel nem lehet beszélni. Talán ha lenyugodna. - közöltem és az arcán láttam hogy megdöbbenti a merészségem. - Rosemarie vagy Rossy vagy akár hogy is hívják, ne nagyon reménykedjen benne hogy érdekel a véleménye. - lekezelően beszélt velem és még a nevemre sem emlékezett vagy csak ezzel is megsérteni akart. - A nevem Rosie! Baj van a felfogásával? - érdeklődtem kedvesen, nem akartam neki megadni az örömet hogy feldühítsen és mivel a gondozója vagyok nem is tehettem meg hogy kiabáljak vele, ezért visszafogottan szóltam vissza neki. Melissa meglepően jól szórakozott azon hogy végre valaki szembe mert szállni a bátyjával és abban biztos is lehet hogy velem nem lesz könnyű dolga. - Lissa, ez a lány nem ismeri a tisztelet szót. Még egy vak emberrel sem képes tisztelettel bánni. Itt ne merj hagyni ezzel egy hónapra. - szólt a húgához. - Fejezd be Joseph. Te kezdted a sértegetést. És eddig nem az volt a bajod hogy mindenki az állapotod miatt bánik veled kesztyűs kézzel? Hát most itt van Rosie aki úgy bánik veled ahogy éppen megérdemled. - Melissa mosolyogva beszélt. - Most hagyunk pihenni, majd holnap tovább ismerkedhettek. - megpuszilta a bátyja arcát és kivonult a szobából. - Jó éjt Mr. Howell. - köszöntem, direkt így szólítva mert az előbb is szóvá tette. - Jó éjt Rosemarie. - fintorgott és tudom hogy direkt nevezett így, nagyon is tudja a nevem de csak azért is próbál kihozni a sodromból. Nem foglalkoztam vele, én is kisétáltam a szobájából és becsuktam magam mögött az ajtót. - Azt hiszem a lehető legjobb kezekben hagyom a bátyámat. - fogadott Melissa elismerően mikor a folyosóra léptem. - Remélem nem okoztam csalódást. De nem tűrhettem a viselkedését szó nélkül. - mondtam halkan. - Nem okoztál csalódást, sőt ellenkezőleg, minden elismerésem. Tudom hogy te majd gatyába rázod. - nevetett fel. - Örülök. - mosolyodtam el én is. - Ma este még a sofőrünk segít Josephel, de holnap már a tiéd a terep. - közölte kedvesen. - Rendben. Akkor én most kipakolok és lepihenek ha nem baj. - sétáltam a szobám felé. - Persze hogy nem baj. Jó éjt Rosie. - indult meg lefelé a lépcsőn. - Jó éjt Melissa. - intettem neki. - Hívj csak Lissanak. - szólt vissza. - Oké, Lissa. - kuncogtam majd beléptem a szobámba hogy kicsomagoljak és végre kicsit kipihenjem magam a mai nap után...