8. Rész: You make me strong

Két héttel később...

~ Rosie Emilia Swan ~

A konyhában Mrs. Benson mellett sürögtem ami nevetségesnek tűnhetett, mivel bár tudok főzni Mrs. Bensonak nem igazán volt rám szüksége a konyhában. A ma este különleges lesz mert Joseph két barátja jön vacsorára Theo és Rob, valamint a barátnőik akiket még nem ismerek. - Nem értem mire ez a felhajtás? - Joseph az asztalnál ült eddig csendben, de várható volt hogy valamikor bele szól. - A barátaid jönnek. - adtam meg neki a választ. Az elmúlt két hétben sikerült Josephel barátivá kovácsolnunk a kapcsolatunkat, mostanra már tökéletes összhangban vagyunk és bár még vannak rossz napjai, velem soha nem beszél tiszteletlenül, sőt megbecsüli a munkámat és az érte tett erőfeszítéseimet. - Csak Theo és Rob a barátom. Rob barátnője Violet számomra idegesítő, mindig arról fecseg hogy mennyire szereti a gyerekeket és hogy már alig várja hogy Robal szülők legyenek, kész agyrém az a nő. Theo barátnője Cara, nos ő róla inkább nem is beszélek. - sóhajtott fel, ezzel felkeltve a kíváncsiságom. - Miért? Cara milyen? - kérdeztem de Joseph nem felelt ezért Mrs. Bensonra pillantottam abban a reményben hogy talán ő tud valamit.

- Két évvel ezelőtt Cara megpróbálta elcsábítani Josephet. Theo ekkor tudta meg hogy Cara a kapcsolatuk alatt nem egyszer megcsalta őt, de megbocsátott neki mert szereti. Ezenkívül Cara a legjobb barátnője Mirandanak. - Mrs. Benson avatott be néhány részletbe, viszont még így sem volt teljesen világos minden. - Ki az a Miranda? - kíváncsiskodtam tovább. - Rosie! Szeretnék lepihenni. - Joseph terelte el a témát ami már magában gyanús volt, de nem akartam a magánéletében turkálni ezért nem feszegettem a témát. - Felkísérlek a szobádba. - belekaroltam és az emelet felé indultunk, egyenesen a szobájába ahol segítettem neki leülni az ágyára ő pedig bemászott a takaró alá. - Nyugodtan aludj, majd szólok mielőtt a vendégek megjönnek. - megigazítottam a takaróját és indultam ki a szobából. - Rosie. Nem maradsz itt? - szólt utánam. - Azt hittem hogy pihenni akarsz. - léptem vissza hozzá és leültem az ágy szélére. - Számomra az is pihentető ha veled beszélgethetek. - mondta mosolyogva. - Ez kedves. - kuncogtam. Annyival jobb így itt dolgozni, hogy már nem kell attól tartanom hogy porig aláz vagy sértegetni kezd, mert Joseph már nem ilyen. Tudom hogy soha nem bántana meg azóta hogy két héttel ezelőtt anyukámat a szájára vette. Mintha tudatosult volna benne hogy én is egy érző lény vagyok és azt hiszem nyugodtan mondhatom hogy már nem alkalmazottként tekint rám hanem barátként. - Jövőhéten Lissa haza jön. Akkor elmész? - Joseph kérdése zökkentett ki a gondolataimból. Hihetetlen hogy ilyen hamar eltelt egy hónap. - Nem megyek el. Lissa nem csak egy hónapra vett fel. Én maradok melletted mivel neki továbbra is lesznek munkái. Miért? Szeretnéd ha elmennék? - szomorúan kérdeztem és tudtam ha most igennel válaszol akkor minden vele töltött jó pillanat csak egy rossz emlék marad számomra. - Nem dehogyis. Pont azért kérdeztem, mert ha csak egy hónapra vett volna fel akkor én visszavettelek volna és akkor én lettem volna az új főnököd. - nevetett fel amivel engem is megmosolyogtatott. - Szóval ha Lissa elküldene akkor te felvennél? - eldőltem az ágyon mellette, ez már szokásom volt és Josephet sem zavarta. - Biztos lehetsz benne. - bólintott. - Pedig amikor először bemutatott neked nem voltál valami lelkes. " Melissa...hány éves ez a lány, a hangja alapján van vagy tizenkét éves. " - idéztem a szavait miközben próbáltam a hangját is utánozni. - Borzalmasan sajnálom. - sóhajtott fel bűnbánóan. - Ugyan már, semmi baj. Vicces volt. Főleg amikor azt mondtad rám hogy "taknyosorrú" - nevettem fel. - Nem is értem hogyan bírtad ki velem ezt az egy hónapot. - lehunyta a szemeit. - Csak az első két hét volt nehéz, utána változott a viselkedésed és mostanra olyan édi vagy. - gyengéden csíptem meg az arcát ahogy az idős nénik szokták a gyerekeknek. - Ne már. - lökte el a kezem, de közben ő is elnevette magát. - Tudod melyik volt a kedvenc veled töltött napom? - kérdeztem hirtelen elkomolyodva. - Nem. Melyik? - azonnal kíváncsivá vált aminek örültem. Mindig figyelt rám és ez jól esett. - Amikor beteg lettél és én egész éjjel olvastam neked. Az volt az a nap amikor megtört a jég kettőnk között. - vallottam be őszintén. - Nem a jég tört meg hanem te törtél be engem. - mosolygott. - Oh csak nem? Mr. Howell. - direkt szólítottam így, mert ezzel még mindig idegesíteni tudom persze mostanra már csak tréfásan. - Rosemary. - vágott vissza. - Bolond vagy. - ráztam a fejem nevetve. - Örülök hogy itt vagy Rosie. Amikor Lissa ide hozott téged nem hittem hogy eléri a célját de tévedtem. Sikerült életet lehelned belém és kezdem elfogadni a helyzetemet is. Neked köszönhetem hogy már nem érzem magam élő-halottnak. Nem tudom hogy mi lenne velem nélküled. - mondta hirtelen komolysággal ami rám is hatással volt. Csendben hallgattam a szavait és mire a végére ért meghatódva néztem őt. - Köszönöm Joseph. - öleltem magamhoz ami az ágyon fekve nehezen ment és furcsának is tűnhetett de szükségem volt rá. Jól estek a szavai több okból is. Először is mert amikor anya beteg volt rajta nem tudtam segíteni, de most Joseph állapotán igen és úgy tűnik hogy a depresszióból is sikerült kirángatnom. Másodszor pedig azért mert az elmúlt idő alatt Joseph fontos része lett az életemnek. Ő nem tudja ugyan de én már el sem tudnám képzelni az életemet nélküle. Egy részemet meg is rémíti ez az egész, mert úgy érzem hogy kezdek beleszeretni ami helytelen és próbálom is visszafogni magam. Nem szerethetem hiszen ő teljesen más mint én. Joseph gazdag, művelt és mindaz ami én nem lehetek. A gondolat hogy egy nap el kell szakadnom tőle néha szinte már az őrületbe kerget. Álmatlan éjszakákat okoz ha arra gondolok hogy a közelemben van és csak pár szoba választ el tőle. Az érzéseimről azonban soha nem beszélhetek neki mert tudom hogy viszonzatlan, így megelégszek azzal hogy a barátja lehetek. - Rosie, megfojtasz. - nyögte rekedten ezzel kirángatva a gondolataimból. Csak ekkor vettem észre hogy az ölelésem tovább tartott a kelleténél. - Bocsánat. - engedtem el azonnal de a szívem még mindig őrülten vert és a könnyeim is utat törtek maguknak és bár Joseph nem láthatta hogy sírok, de a szipogásom könnyedén elárult. - Miért sírsz? - aggódva tette fel a kérdést. - Nem sírok, csak allergia. - tagadtam.

- Aha, persze. És mire vagy allergiás? Rám? - tudta hogy hazudok és nem is hagyta annyiban a dolgot. - Lehet. - nevettem el magam. - Ne viccelődj most ezzel. Miért sírsz? - faggatott tovább. - Nem fontos, csak jól esett amit mondtál. Örülök hogy már nem utálsz. - vontam meg a vállam. - Gyere ide. - tárta szét a karjait és várnia sem kellett, egy pillanat alatt bújtam vissza az ölelésébe. - Ha jövőhéten Lissa megjön, szerintem nem fog hinni a szemének. - suttogta Joseph. - Amikor elment te és én még idegenek voltunk, most viszont amikor haza jön láthatja hogy milyen jó barátok lettünk. - tette hozzá mosolyogva. - Igen, barátok. - ismételtem egyetértően majd az órára pillantottam. - Ideje készülődni. - másztam ki Joseph mellől. - Nem mindegy hogy mi van rajtam? Úgy sem látom. - szólalt meg ismét a saját betegségén élcelődve, ez az egyetlen amiről még nem szokott le. - De ők látják. - a szekrényéhez sétáltam és a ruhái között kezdtem válogatni. - Jól van, ahogy akarod. - egyezett bele végül. - Mrs. Benson direkt olyan ételt készített amit egyedül is könnyedén meg tudsz enni, semmi leves vagy szószos. Én egész este a konyhában leszek, szóval ha kell valami csak szólj. - beszéltem közben a ruháit előkészítve. - Szó sem lehet róla. Te is velünk eszel. - jelentette ki. - Joseph én egy alkalmazott vagyok. - jegyeztem meg. - Számomra nem. - akadékoskodott miközben segítettem neki megválni a felsőjétől. A felső testén látszott hogy mindig szépen kidolgozott volt és a balesete óta a külseje egy kicsit sem változott, még mindig izmos és ellenállhatatlan. A tekintetemet nem egyszer futtattam végig rajta. Egy pillanatra bűntudatom támadt, hiszen Joseph nem lát és én így könnyedén megbámulhattam őt, de ez nem helyes és ezt pontosan tudtam. - Rosie! Figyelsz te rám? - megfogta a kezem ami éppen a vállán szántott végig ahogy ráadtam a pólóját. - Hm? Öhm..igen. - a hangom rekedt és erőtlen volt. - Ma már nem először kalandoztál el. - közölte az észrevételét. - Tudom. - nyúltam a zakójáért amit szintén felsegítettem rá. - Tehát akkor ma te is velünk eszel az asztalnál. Nem nyitok erről vitát. - jelentette ki. - Rendben. Ahogy akarod, de most állj fel mert valahogy a nadrágodat is fel kell venned ahhoz pedig a melegítőt le kell húznom. - megfogtam a kezét és segítettem neki felállni. - Rosie...nem kell öltöztetned. Nem emlékszel? - ezúttal ő volt zavarban, amin nem is csodálkoztam ugyanis csak ekkor vettem észre hogy a kezem a férfiasságához ért alsón keresztül, miközben azon voltam hogy lehúzzam a melegítőjét. - Oh istenem. Ne haragudj...én...nagyon...jézusom...annyira sajnálom. - kezdtem szabadkozni. - Semmi baj. De ezt megoldom egyedül is, köszönöm. - mosolygott. - Elsüllyedek szégyenemben. - a falnak dőltem és néztem ahogy Joseph egymaga szabadul meg a nadrágjától és veszi fel a másikat. - Ugyan! Meztelenül is láttál már. - emlékeztetett. - De nem értem hozzád. - motyogtam hangtalanul. - Úgy csinálsz mint ha a világ dőlt volna össze. Véletlen volt, mondtam hogy semmi baj. - mondta, közben a nadrágszíját is becsatolta. - Nem tehetek róla. Számomra ez akkor is kínos és zavarba ejtő. - sóhajtottam fel gondterhelten, nem tetszett ez a beszélgetés. - Úgy beszélsz mint egy szűz lány. - nevetett fel, amire nem tudtam mit reagálni hiszen az vagyok. Nem szóltam semmit, hosszú percekig. - Rosie? - gyanakvóan lépett egyet előre aztán csak leesett neki a hallgatásom oka. - Te...még...- elakadt a szava. - Na jó, ez nem tartozik rád. Kész vagy? Mehetünk? - hirtelen nyitottam ki a szoba ajtót amivel majdnem sikeresen fejbe is vágtam magam de csak a falhoz csattant. - Jó de erről még beszélünk. - mosolygott miközben segítettem neki lesétálni a lépcsőn. - Nem. Nem fogunk. - morogtam. - Lazíts már. Nem olyan nagy ügy. Csak húsz éves vagy, nem maradtál le semmiről. - próbált vigasztalni de semmi szükségem nem volt rá. - Kérlek. Ne beszéljünk erről. Azt hiszem már vörösebb vagyok mint a paradicsom. - szinte könyörögtem neki. - Oké. - mulattatta a szerencsétlenségem, de nem foglalkoztam vele, örültem hogy ejtette a témát. A nappaliba vezettem és ahogy leült a kanapéra meg is szólalt a csengő. Szinte futva indultam meg ajtót nyitni ahol szemben is találtam magam Theoval, Robal és két lánnyal. - Sziasztok. - köszöntem nekik mosolyogva. - Szia Rosie. - először Rob majd Theo is üdvözölt. - Szia Violet vagyok, Rob barátnője. Örülök hogy megismerhetlek. - a barna hajú lány kedvesen mosolyogva mutatkozott be. - Rosie vagyok és én is nagyon örülök. - biccentettem. A szőke hajú lány viszont csak lenézően méregetett. - Öhm...ő Cara a barátnőm. - Theo szólalt meg a lány helyett.

- Örvendek. - néztem Carara aki úgy tett mintha ott sem lennék, már most meg tudtam állapítani hogy nem egy kedves nő, sőt utálatos. - Joseph már vár titeket. A nappaliban van. - mutattam az említett helység felé ahová be is sétáltunk és mindenki üdvözölte Josephet is. Ez után mindenki helyet foglalt és beszélgetni kezdtek. Én valahogy nem éreztem úgy hogy ott lenne a helyem ezért észrevétlenül sétáltam ki a konyhába Mrs. Bensonhoz. - Tudok valamiben segíteni? - érdeklődtem. - Nem drágám. Már megterítettem és a vacsora is hamarosan kész. - válaszolta kedvesen. - Az jó. A vendégek már megérkeztek, a nappaliban beszélgetnek Josephel. - tájékoztattam őt. - És te miért nem vagy ott? - nézett rám kérdőn. - Nem illek oda. Ők Joseph barátai. - nagyot sóhajtva ültem le a pulthoz. - Joseph megkért hogy neked is az asztalhoz terítsek meg, úgyhogy szerintem ő úgy gondolja hogy oda illesz közéjük. - mosolygott rám. - Jó látni hogy milyen hatással vagy rá, rövid idő alatt elérted hogy ne zárkózzon be hanem újra éljen. - tette hozzá. - Örülök hogy Joseph már nincs maga alatt. Ha valaki akkor ő tényleg megérdemli hogy boldog legyen. - mondtam ki őszintén. - Emlékszel hogy mit kérdeztem tőled két héttel ezelőtt? - Mrs. Benson felém sétált és kérdőn nézett rám. - Mire gondol? - kérdeztem vissza mert nem tudtam mire is gondol pontosan. - Amikor lemondtad miatta a randidat Davel, megkérdeztem hogy tetszik e neked. Most viszont ezt kérdezem tőled. Szereted őt? És azt hiszem tudom a választ. - mosolygott rám elégedetten. - Nézze Mrs. Benson mindegy hogy mit érzek iránta. Joseph és én nem illünk össze. És nem fogom magam hiú ábrándokban ringatni. - kényes témába keveredtem. - Tehát igen. - jegyezte meg mire én csak egy bólintással feleltem, értelmetlen lett volna hazudni vagy letagadni. - Megyek szólok nekik hogy kész a vacsora. - ismét a nappaliba indultam és mindenkit az étkezőbe tereltem ahol már szépen meg volt terítve és Mrs. Benson éppen az ételt szolgálta fel. Mindannyian leültünk, Joseph az asztalfőhöz, én közvetlenül mellé, mellettem Violet ült aki mellett Rob, velünk szemben pedig Theo és Cara. Amint neki láttunk a vacsorának a beszélgetés abba maradt és mindenki az étellel volt elfoglalva. Nem volt kínos a csend és ahogy megérkezett a főétel a fiúk újabb társalgásba kezdtek. - Örömmel látom hogy most már elfogadtad Rosiet. - Rob intézte a szavait Josephnek. - Nélküle nem is boldogulnék. - mosolyodott el Joseph. - Igazán kedves tőled Joseph hogy megengeded a személyzetnek hogy egy asztalnál vacsorázzon veled. A legtöbb helyen a cseléd helye a konyhában van. - Cara szólalt meg és mindvégig engem nézett. Rosszul estek a szavai de nem reagáltam rá semmit. - Rosie nem cseléd. - Joseph hangjából kihallatszott a harag és én nem akartam hogy miattam vesszen össze a szőkeséggel. - Teljesen igazad van Cara. - álltam fel megalázkodva. - Hé kislány. - Rob is felállt és megakadályozott abban hogy kimenjek. - Ülj csak vissza a seggedre. Cara te meg inkább fogd be. - pillantott az említett lányra. Jól esett hogy mind a ketten a védelmemre keltek. - Nem állt szándékomban megbántani Rosie. De nyílván tisztában vagy azzal hogy te nem tartozol a köreinkbe. - Cara műmosollyal az arcán sértegetett tovább. - Ha jól tudom Cara, te sem éppen gazdag családból származol. Az hogy megfordultál néhány befolyásos férfi ágyában és rajtuk keresztül felkapaszkodtál a modell szakmába még nem jelenti azt hogy különb lettél másoknál. - Joseph kemény szavai hallatán megfagyott a levegő az asztalnál. A tekintetem Theora vándorolt hiszen Cara az ő barátnője és láttam az arcán hogy mennyire rosszul érzi magát most ebben a helyzetben. - Akárcsak Miranda. - vágott vissza Cara és ismét megjelent ez a név ami kíváncsivá tett. - Ne emlegesd azt a nőt. - Joseph dühösen az asztalra csapott amire még én is megrezzentem. - Miért ne? A barátnőd volt. - Cara gúnyosan mosolygott majd rám emelte a tekintetét. - Hozzá képest nagyon letetted a mércét Joseph. Ez a kislány Miranda nyomába sem ér. - megvetően pillantott rám. - Én nem vagyok a barátnője. - motyogtam halkan mire Cara felnevetett. - Persze hogy nem. Te csak egy cseléd vagy. - jelentette ki és az asztalnál ülők mind egyszerre mordultak fel még Violet is. - Elég volt! Takarodj a házamból. - Joseph szinte üvöltve közölte az akaratát Caraval. - Örömmel. Mirandának igaza volt. Árnyéka vagy önmagadnak. Egy szerencsétlen beteg ember. - Cara szavai meghökkentettek és fel is dühítettek, úgy éreztem ideje a sarkamra állnom. - Azonnal emeld meg a csinos kis hátsódat és told ki innen. Nem beszélhetsz így Josephel. Az nem érdekel hogy engem minek tartasz de vele így nem beszélsz. - saját magamat is megleptem a határozottságommal és a többiek is meglepetten néztek rám, Joseph pedig mosolygott ami éppen elég volt nekem ahhoz hogy tudjam mennyire jól tettem hogy megszólaltam. - Gyere Theo! Megyünk. - Cara akaratosan ragadta meg a barátja kezét. - Csak te mész. - jelentette ki Theo miközben kihúzta a kezét Caraéból. - Miről beszélsz? - a lány értetlenül nézett rá. - Elegem van. Nem egyszer csaltál meg amit én mindig megbocsátottam, még azt is amikor rámásztál Josephre. De ezen a ponton elég volt. Nem akarom elveszíteni a barátaimat miattad. Nem érsz ennyit és erre csak most jöttem rá. - Theo nyugodtan beszélt, senki nem szakította félbe de a mondandója végén Cara tenyere erősen csattant az arcán. - Meg fogod bánni. - lökte félre Cara az útjából. - Biztos hogy nem. - nevetett fel Theo gúnyosan. Cara arcán látszott hogy Theo még sosem beszélt vele így, de azt senki nem mondhatja hogy nem érdemelte meg. Ezek után szinte futva hagyta el a házat. Dühöngött és szitkozódott de ez már senkit nem érdekelt. A vacsora pedig Cara nélkül sokkal békésebben folytatódott...