14. Rész: Bárcsak én is látnálak

~ Rosie Emilia Swan ~

Az óra még csak reggel hat órát mutat én azonban már egy bögre gőzölgő kávéval a kezemben élvezem a felkelő nap fényét a teraszon. Az egyik kerti napozóágyon fekszek és a reggeli hűvös miatt egy meleg takaróba burkolózok. Cami még csak tegnap ment el, nekem viszont már most nagyon hiányzik. El tudom képzelni hogy milyen nagy meglepetés érte amikor leszállt a vonatról. Oh igen, nekem köszönheti hogy a szíve lovagja várt rá. És biztos vagyok benne hogy az én drága barátnőm most boldogabb mint valaha, ezért sem hívott és én sem őt. A világért sem zavarnám meg a turbékoló párost egy telefonhívással. Michael egyébként rövid telefonbeszélgetésünk alapján nekem szimpatikus. Kedves férfinek tűnik és már pár szóval meggyőzött arról hogy Cami szíve nála biztonságban van. Örülök hogy legalább Caminak összejött egy kapcsolat, egy igazi, mindent elsöprő szerelmen alapuló kapcsolat. Nekem nincs ilyen szerencsém. És nem is vágyok kapcsolatra, mert tudom hogy Josephel nem lehetek és én jelenleg mást el sem tudnék képzelni magam mellette. Ha belegondolok hogy a megismerkedésünkkor még mennyire utáltuk egymást, azt hiszem a jelenlegi helyzetünk felér egy csodával. A barátomnak mondhatom, mert ő annak tekint engem, míg én magamban harcolok az érzéseim ellen minden nap, hiszen én szerelmes vagyok belé. Ezt viszont ő soha nem tudhatja meg. Ez az én titkom marad amit csak Camival osztottam meg. De nála minden titkom biztonságban van. - Rosie. - Theo hangja zökkent ki a gondolataimból és meg is ijeszt. - Jézusom. Theo te mit keresel itt ilyenkor? - kérdezem nagyot sóhajtva. - Ne haragudj nem akartalak megijeszteni. Előbb jöttem. Mikor indulunk? - leül mellém én azonban nem tudom miről beszél. Valószínűleg az értetlenségem ki is ül az arcomra mert Theo elneveti magát. - Azt beszéltük meg hogy ma én viszlek téged és Josephet az orvoshoz. Rutin vizsgálatra. - figyelmeztet. - Basszus, el is felejtettem. - hirtelen ugrok fel és a kávémat a kezébe nyomom. - Fel kell ébresztenem Josephet. Megvársz itt? - sietve indulok meg a bejárat felé. - Megvárlak de nem itt hanem a nappaliban és a kávédat megtartom magamnak. - mosolyogva követ a házba. - Nyugodtan megihatod. Sietünk. - szaladok fel a lépcsőn míg Theo helyet foglal a kanapén és a kávémba kortyol. Joseph szobájába szinte berontok és a sötétnek köszönhetően át is esek az egyik széken. Hatalmas puffanással érek földet. - Ki az? - Joseph ijedten ül fel az ágyán. - Mi a francnak kell ide tenni ezt a rohadt széket. - mérgelődök miközben felállok és felkapcsolom a lámpát. - Rosie te vagy az? A frászt hoztad rám. Mi történt? - Joseph kérdésekkel bombáz. - Ki más lenne a jó ég áldjon meg Joseph. - sóhajtok fel. - Át estem az egyik széken. - teszem hozzá halkan, mire Joseph felnevet. - Mi ezen olyan vicces? - kérdezem még mindig mérgelődve. - Te hagytad ott este azt a széket. - visszadől a párnájára de még mindig rajtam nevet. - Tudom. - vallom be már én is mosolyogva, a saját szerencsétlenségemnek köszönhetem hogy elestem. - De miért rontottál így be. Csak azt ne mond hogy már reggel van. - nyöszörög unottan. - De igen. Reggel fél hét és ideje készülődnöd. Theo már itt van. - közlöm és a szekrényéhez lépve keresek neki tiszta ruhát. - Nem akarok orvoshoz menni. - nyafog, akárcsak egy kisgyerek. De nem tudok rá haragudni mert ilyenkor olyan aranyos hogy alig tudok ellenállni neki. - Nem akarásnak nyögés a vége szépfiú. Na nyomás ki az ágyból. - sürgetem. - Minek neveztél? - csodálkozás ül ki az arcára de közben vigyorog. - Szépfiúnak de ne bízd el magad. - nevetek fel zavartan. Na igen. Szép volt Rosie, ügyes vagy. Ennél nevetségesebb már nem is lehetnék. - Bárcsak én is látnálak. Ki tudja talán te is szép vagy. - gúnyolódik, de tudom hogy csak játszik velem. - Hát ezt már sosem tudod meg. - vágom hozzá a törölközőjét. - Engedek fürdővizet. - sietek be a fürdőbe ahol kapkodva készítem el neki a vizet. Amikor visszalépek a szobába, Joseph még mindig az ágyában fekszik és látom rajta hogy valami nagyon foglalkoztatja. - Min gondolkodtál el ennyire? - érdeklődök. - Nem muszáj látnom téged ahhoz hogy tudjam hogy nézel ki. - ül fel hirtelen. - Valóban? És még is hogyan képzelted? - leülök mellé az ágyra és kíváncsian várom hogy mit talált ki. - Egyszer régen, még amikor láttam...volt egy film amiben a vak lány a kezeivel tapogatta végig a férfit hogy tudja hogyan néz ki. - mondja lelkesen. - Remélem, hogy ezt most viccnek szántad. Nem hagyom hogy tapogass. - ellenkezek azonnal. - Nem a testedet te őrült nőszemély. Csak az arcod. - nevet jókedvűen.

- Nem. Határozottan nem. - tiltakozok továbbra is. Nem tudom hogyan reagálnék ha hozzám érne. Nem gyengülhetek el a közelében de tudom hogy ha megérint, minden erőmet elveszítem. - Akkor nem megyek orvoshoz. - elfekszik az ágyon és a párnáját a fejére teszi. - Jelenleg úgy viselkedsz mint az unokahúgod akinek ez a magatartás még megbocsátható tekintve hogy csak öt éves, de neked mi a mentséged így közel a harminchoz? - mosolygok rajta és csak azért sem adja fel. - Jól van. Csak hagyd abba a duzzogást. - adom meg végül magam. - Tudtam hogy elérem a célom. - elégedett vigyorral az arcán ül fel, belőlem pedig előtör a hangos nevetés amint megpillantom kócos fürtjeit. - Most mi van? - kérdezi sértetten, tudja hogy rajta nevetek de azt nem hogy miért. - A hajad...- már a könnyem is folyik a nevetéstől. - Rosie. Ez nem vicces. - kezeivel a haját tapogatja és próbálja megigazítani de mivel nem lát, nem is jár túl nagy sikerrel. - Megfésüllek. - próbálok uralkodni magamon és a kezembe veszem a fésűjét amivel pár gyors mozdulattal rendezem is a hajszálait hogy azok tökéletesen álljanak. - Na gyerünk. Most indulj fürdeni mert kihűl a vized és már Theo is lent vár. - megfogom a kezét és elkezdem húzni de ő visszaránt. - Joseph. - szólok rá. - Ígértél valamit. - jegyzi meg komoly hangon. - Mit? Én nem ígértem neked semmit. - csóválom a fejem. - De igen. És tudni akarom hogy nézel ki. - erősködik és tudom hogy nem adja fel. - Oké. Essünk túl rajta. - leülök vele szemben az ágyra és megfogom a két kezét amiket végül az arcomra helyezek. Lehunyom a szemem és élvezem ahogy az ujjaival felfedezi az arcom minden apró részletét. - Milyen selymes és puha a bőröd. - suttogja rekedt hangon. - Ezt bóknak veszem. - mosolyodok el majd megérzem ahogy mutatóujját végig simítja először az alsó majd a felső ajkamon. Éppen csak hozzám ér de máris belebizsereg minden porcikám. - Hm, ahogy gondoltam. - bólogat. - Mit gondoltál? - kíváncsian nézek rá. - Nagy szád van. - nevet fel. - Joseph. - lököm meg finoman. - Csak vicceltem. - mosolyog elbűvölően. - Ajánlom is hogy csak viccelj. - mondom halkan. Olyan közel van hozzám, érzem az ellenállhatatlan illatát és az arca olyan közel van az enyémhez. Igazságtalanság hogy én nem érinthetem meg őt. Kezei lassan végig simítanak az arccsontomon, az államon majd a nyakamon. Sóvárogva nézem ajkait és nem vágyom másra ebben a pillanatban csak arra hogy megcsókoljon, de tudom hogy nem teszi meg. Soha nem fog megcsókolni és szeretni sem. Miért nem vagyok elég jó? Miért kell olyan férfit szeretnem akit nem szabad? Szinte már üvöltenek a fejemben a gondolatok. Arca vészesen közel van az enyémhez és tudom hogy itt az ideje eltávolodnom tőle mielőtt még meggondolatlanul cselekszek. Egy pillanat alatt szakítom ki magam a kezei közül. - Rosie? Mi a baj? - kérdezi halkan a hirtelen mozdulatom elárulta számára hogy valami baj van. Igen, velem van a baj. - Semmi. - felelem de elcsuklik a hangom. A könnyeim makacsul törnek elő és nem tudom visszatartani őket. - Te sírsz? - döbbenten kérdezi és azonnal felállna de én inkább kirohanok a szobából le a nappaliba ahol Theo még mindig békésen kávézgat. - Theo...- lépek elé és a arcomat látva rémülten néz fel rám. - Mi történt? - kérdezi aggódva. - Semmi. De megkérhetlek hogy segíts Josephnek? Én most képtelen vagyok rá. - szinte könyörgök neki. - Persze. Ne aggódj majd én elintézem amit kell. - magához ölel és most jól is esik a törődése. - Elvinnéd egyedül az orvosához? - újabb kérés szökik ki a számon, de tudom hogy Theora ebben is számíthatok. - Természetesen. Te csak pihenj le. - biztat. Látom rajta hogy kíváncsi arra hogy mi a bajom, még sem kezd el faggatni. Ezt nagyra értékelem. - Köszönöm. - mondom hálásan majd magamat nyugtatgatva vonulok a saját szobámba. Három órával később már higgadtabban, sőt teljesen nyugodt állapotban vagyok. Sikerült meggyőznöm magam hogy nem szabad hiú ábrándokat kergetnem. Elég erős vagyok ahhoz hogy elnyomjam magamban az érzéseimet. Jót tett ez a három óra magány az üres házban. - Megjöttünk. - hallom meg Theo hangját. A teraszon fekszem az egyik napozóágyon a kedvenc könyvemmel a kezemben. Az olvasás mindig segít megnyugodni és a kiborulásom után szükségem is volt egy kis magányra. - Kint vagyok. - kiáltok be és nem is kell sokat várnom hogy nyíljon az ajtó. Theo vezeti Josephet a mellettem elhelyezkedő napozóágyhoz amire Joseph leül. Nem szól semmit csak hátradől és lehunyja a szemeit. - Nekem sajnos most rohannom kell. Remélem már jobban vagy Rosie. - Theo mosolyog rám. - Igen és mindent köszönök. - viszonzom a gesztust. - Nincs mit. Sziasztok. - elköszön és már rohan is.

Josephel kettesben maradunk de ő nem szól semmit. Nekem sincs mit mondanom ezért csak csendben magam elé emelem ismét a könyvem és magamban olvasok, de nem tudok koncentrálni. Akaratlanul is percenként pillantok Joseph felé aki még mindig mozdulatlanul ül. Félek ha megszólalok akkor csak veszekedés lesz a vége. Hosszú percek telnek el néma csendben, csak a madarak dalolnak körülöttünk. - Megbántottalak valamivel? - váratlanul ér a kérdés és nem is számítottam rá hogy megszólal. - Nem, dehogy. - mondom komolyan hiszen így van, a saját butaságom volt az oka annak hogy reggel teljesen szétestem. - Akkor miért sírtál? - von kérdőre teljesen jogosan. - Nem sírtam. - tagadok mindent, ez a legjobb amit tehetek. - Ne hazudj nekem. - emeli meg a hangját amivel megijeszt. - Nem...én nem hazudok. - motyogom megszeppenve. - Theo mondta hogy sírva jöttél le hozzá. Szóval kár tagadnod. - ridegen beszél hozzám. - Sajnálom. - a hangom szánalmas nyüszítés, az ismét rám törő sírásnak köszönhetően. - Rosie. Azt hittem barátok vagyunk. - sóhajt fel. - Azok vagyunk. - bólintok. - Akkor elmondhatod hogy mi bánt. Én tettem valamit? - megint magát hiszi felelősnek és ez bánt, mert ő tényleg semmiről nem tehet. - Te nem tettél semmit Joseph. Csak néha rám tör a sírás. - hazudok ezúttal hihetően. - De miért? - a hangja megenyhül és őszinte érdeklődést mutat. - Vannak pillanatok amikor ráébredek hogy teljesen egyedül vagyok. Érted? Nincs senkim. - lassan becsukom a könyvem és magam mellé teszem. - Én itt vagyok. - mondja határozottan. - Igen, tudom. - mosolyodok el. Bár szívesen megmondanám neki hogy igen itt van nekem, csak nem úgy ahogy én szeretném, de nem teszem, nem mondom ki amire gondolok. - Egy hét múlva haza jön a testvéred. - terelem a témát. - És? Te akkor is itt maradsz. - felül és kinyújtja a kezét. Azt várja hogy az övébe simítom az enyémet és nem is kell sokat várnia, azonnal mozdulok. Ujjaival gyengéden öleli körbe apró kezemet, a meleg pedig azonnal átjárja a testem. Mond meg neki Rosie. Szólal meg egy hang a fejemben. Mond meg neki hogy mennyire szereted. Próbálom magam meggyőzni de nem megy, képtelen vagyok rá. Saját magammal harcolok és az eszem győzedelmeskedik a szívem felett. Hallgatnom kell az érzéseimről. - Mit mondott az orvos? - érdeklődök. - Először rólad kérdezett. - Joseph megvetően jegyzi meg. Amióta egyszer Dave randira hívott engem, Joseph nem igazán kedveli őt. - És mit mondtál neki? - kérdezem mosolyogva. - Mit mondhattam volna? Idegesítő egy alak. Theo mondta neki hogy jól vagy, ennyi. Én nem éreztem szükségét hogy beszámoljak neki rólad. Semmi köze hozzád. - indulatosan beszél és ha nem ismerném őt azt hinném féltékeny, de nem, az nem lehet. - Az állapotodról mit mondott? - terelem inkább el a témát mielőtt felidegesíti magát. - Felírt egy új gyógyszert. A fejfájásomra. - vonja meg a vállát mintha nem is érdekelné az egész. - Azt nem mondta hogy mitől van? - faggatom tovább. - Azt mondta hogy mivel nem a szemem sérült meg hanem valami nyomja a látóidegem ezért van a fejfájás. És ez nem is fog változni csak ha megműtenek. És mielőtt még megkérdeznéd...nem, nem fekszem kés alá. - dünnyögi, tudom hogy nem szeret erről beszélni ezért inkább hanyagolom is a témát. - Fáradt vagy? - simítok végig az arcán amivel nem csak őt hanem magamat is meglepem. Még sosem értem hozzá így. - Öhm...ne haragudj nem tudom miért csináltam. - zavartan kapom el a kezem tőle. - Semmi baj. Jól esik hogy törődsz velem. - mosolyodik el végre. - Ez természetes. - nevetek fel halkan. - Gyere felkísérlek a szobádba. - belé karolok és felhúzom őt, majd elindulunk a házba, fel a lépcsőn egészen a szobájáig ahol az ágyra ültetem és segítek neki átöltözni és bebújik az ágyba. - Most nem fáj a fejed? - ülök le mellé amikor már fekszik. - Nem, most nem. - sóhajt fel. - Akkor jó. De szólj ha kell gyógyszer. - figyelmeztetem amire csak bólint. - Kérhetek valamit? - szólal meg ismét. - Persze, bármit. - mosolygok kedvesen, bár ő ezt nem látja. - Megtennéd hogy a kezed megint az arcomra teszed? - olyan halkan beszél hogy alig értem amit mond és meg is lep a kérése, de nem habozok. Gyengéden simítom egyik kezemet az arcára minek következtében lehunyja szemeit és halkan szuszog. - Szép álmokat Joseph. - suttogom és lehajolva egy lágy csókot hintek a homlokára. Még csak délután fél egy van, de szüksége van pihenésre ezért hagyom aludni. Az éjszakákat amúgy is végig szoktuk beszélgetni, akkor nincs időnk sem kedvünk aludni. Amikor megbizonyosodok róla hogy Joseph elaludt, halkan kiosonok a szobájából és visszatérek a könyvemhez, ami ismét menedéket nyújt a gondolatim és az érzéseim elől...