16. Rész: Te vagy az...

~ Melissa " Lissa " Howell ~

A csengő hangjára sietve dobom le magamról a gumikesztyűt, és gyorsan a helyére teszem az utolsó elmosogatott tányért is. Sosem szerettem, ha megvárakoztatnak, ezért én is próbálok sietni most az ajtóhoz. - Jövök már. - szólok ki majd nyitom is az ajtót, ahol a bátyám egyik legjobb barátjával Robal találom magam szemben. - Szia Lissa. Jó újra látni. - köszön mosolyogva. - Szia. - biccentek felé miközben lesütöm a szemeimet. Szégyenlem magam mert jelenleg nem éppen a legjobb formámban vagyok. Itthoni melegítő alsóban és egy fehér trikóban vagyok, a hajam pedig kontyba fogva a fejem tetején összevissza áll és még sminket sem viselek. - Baj van? - kérdezi Rob aggódva. - Nem csak...ciki hogy ilyen slamposan fogadlak. - nevetek fel zavartan. - Így is gyönyörű vagy. - jegyzi meg kedvesen, de tudom hogy ez nem igaz. - Éppen mosogattam. - keresek valami mentséget de nem igazán meggyőző. - Te mosogatsz? - meglepetten néz rám. - Igen. Mrs. Bensonak szabadnapot adtam, eleget dolgozott amíg nem voltam itt. És egyébként is nem vagyok én cukorból és hercegnőnek sem születtem hogy ne tudjak összepakolni, takarítani vagy akár még főzni is. - nevettem fel. - De gyere be. Ne az ajtóban álldogálj. - tártam ki jobban az ajtót és Robot a nappaliba vezettem ahol ő a kanapén foglalt helyet, én pedig a fotelben. - Tudom hogy nem vagy egy elveszett lány. Ne feledd hogy születésed óta ismerlek. - mondja amivel én is tökéletesen tisztában vagyok. - Josephez jöttél? Mert ő nincs itthon. Egy órája mentek el Rosieval sétálni. - terelem inkább a témát. - Nem baj. Te is tökéletes társaság vagy. Egyébként mit szólsz a bátyád változásához? Életed legjobb döntése volt hogy felvetted mellé Rosiet. - beszélni kezd és én megkönnyebbülök hogy egy teljesen normális témánk van. - Én is így gondolom. Josephnek jót tett Rosie. És őszintén meg is lepődtem tegnap. - bólogatok egyetértően. - Tudod Rosie sokat dolgozott azon hogy Joseph normálisan viselkedjen. A depresszióból is kirángatta. Azon sem lepődnék meg ha Rosienak sikerülne őt a műtétre is rávennie. - hátra dől de a tekintetét egy pillanatra sem emeli le rólam. - Az remek lenne. - sóhajtok fel. - Úgy vettem észre hogy igazán közel kerültek egymáshoz. Úgy értem hogy ahhoz képest milyen lázadást rendezett Joseph amikor bemutattam neki Rosiet, mostanra szerintem akkor sem válna meg tőle ha újra látna. - mosolyodok el. - Ez így van. Jó barátok lettek. Késő éjjelekig beszélgetnek, Rosie olvasni is szokott neki. És sokat vannak a szabadban. Szerinte jót tesz Josephnek a természet. - avat be Rob abba amit eddig nem tudtam, de örömmel hallom, mert a legjobban akarom a testvéremnek. - Gondolod hogy szerelmesek? - kérdezem mosolyogva. - Nem tudom. Még az is lehet. - nevet fel. - Téged nem zavarna? - kérdezi kíváncsian. - Hogy zavarna e ha Joseph és Rosie együtt lennének? - kérdezek vissza hitetlenkedve. - Rosie csodálatos lány, jobbat kívánni se tudnék a bátyámnak. Én boldog lennék. - mondom őszintén és ami azt illeti titokban bízom is abban hogy így lesz. Kedvelem Rosiet és nem is úgy tekintek rá mint egy alkalmazottra, sokkal inkább mint egy barátnőre, és remélhetőleg hamarosan úgy mint sógornőre. - Ha már a párkapcsolatoknál tartunk. Neked van valakid? - Rob kérdése hirtelen ér és zavartan nézek rá. - Öhm...nincs. Te is tudod hogy Kenzy születése óta senkim sem volt. Nem vagyok már jó parti a pasik számára, mivel csomaggal járok. - utalok arra hogy mivel van egy gyerekem nem igazán könnyű randizni. Senki nem akar egy egyedülálló anyát, és őszintén szólva nekem sem mindegy hogy kit engedek a lányom közelébe. - És veled mi a helyzet? Violetel jól meg vagytok? - mosolyodok el, de nem őszintén. Violet aranyos lány, de gyerekkorom óta ismerem Robot és kislányként mindig is arról álmodtam hogy egy nap majd ő lesz a férjem. Ami ugyan nem teljesült de a gyermeki érzelmek amiket valaha iránta tápláltam nem múltak el, csak erősödtek. Erről persze senki nem tud. - Nem tudom. - vonja meg a vállát. - Hogy érted hogy nem tudod? - kérdezek vissza. - Nem szeretem. - mondja ki halkan. - Öhm...nem tudtam, sajnálom. Elmúlt a szerelem vagy mi a baj? - érdeklődve várom a válaszát. Nem érzem tolakodónak kíváncsiságom hiszen Rob ezer éve a barátom. - Soha nem volt szerelem. Az én részemről biztosan nem. - elkeseredve néz a szemembe. Kezd összezavarni, de ennek nem adok hangot. - Értem. - bólintok. - Nem, nem érted. - csóválja a fejét. - Másba vagyok szerelmes. - vallja be. - Akkor miért nem vagy vele? - kérdezem, de az jobban érdekel hogy kiről beszél. - Ez bonyolult. Már évek óta szeretem a lányt, de az élet valahogy úgy hozta hogy külön utakon járunk. - beszélt továbbra is titokzatosan. - Évek óta? Mióta? - meglepetten faggatom tovább. - Tíz éve. - feleli. - Uh, hát azért ez elég sok idő. És ő is szeret téged? - felállok és átülök mellé hogy bizalmasabbá tegyem a beszélgetésünket hiszen komoly dolgokról beszélünk. - Nem tudom. Nem tudja hogy szeretem. - jelenti ki. - Ha tíz éve szereted akkor esetleg én is ismerem? - újabb kérdést teszek fel, nem tehetek róla, tudni akarom hogy ki az a lány aki ennyire elcsavarta Rob fejét. - Igen. Nagyon is jól ismered. - bólint. - Ki az? - sürgetem hogy mondja el végre a lényeget. - Attól tartok hogy ha megtudod, ki fogsz akadni és talán meg is gyűlölsz. - keserű mosolyát látva aggodalom fog el. Ki lehet az a lány?! - Ígérem hogy higgadt leszek. Hogy hívják? - kérdezem ismét. - Lissanak hívják és gyönyörű. - egyenesen a szemembe néz, én hülye viszont azon kezdek agyalni hogy milyen Lissat ismerek. De nem jutok semmire. Rob látva hogy semmit nem értek szomorúan elmosolyodik. - Te vagy az Lissa. - suttogja. - Tessék? - döbbenten húzódok el tőle.

- Én? - hitetlenkedve meredek rá. Tudom hogy megígértem neki hogy nem akadok ki, de tudva hogy tíz éve szeret engem, egyszerűen...nem tudok higgadt lenni. - Miért nem mondtad soha? Miért? - vonom kérdőre kissé hisztérikusan miközben felállok. - Azt mondtad hogy nyugodt maradsz. - követi a példám és elém áll. - Nem érdekel hogy mit ígértem. Tíz év Rob...tíz kibaszott éve titkolod előlem az érzéseid? - már szinte kiabálok pedig jobb lenne halkabbnak lennem, mielőtt még Kenzy felébred. - Nem értem hogy most mi a bajod. - alig hisz a szemének. Úgy néz rám mintha őrült lennék és talán ebben a pillanatban tényleg úgy is nézek ki. - Ha tíz éve mondtad volna el...minden más lenne. - a sírás szélén állva, feszülten túrok a hajamba és hátat fordítok neki. Ha tíz éve azt mondta volna hogy szeret, én is elmondhattam volna neki hogy én is szeretem és akkor nem történt volna meg az az egy éjszakás kalandom amiből Kenzy született. Miket beszélek?! Kenzy a legjobb dolog az életemben. Ennek így kellett lennie. Mindennek így kellett történnie. Gondolatban vitatkozok saját magammal miközben Rob mögém lép. - Miért vagy dühös? - suttogja. - Mert én is így érzek irántad. - vallom be olyan halkan beszélve ahogy csak tudok. Érzem ahogy megdermed mögöttem, tehát hallotta amit mondtam. - Néztem ahogy minden nap a bátyámnál tanyáztatok Theoval. Születésem óta ismerlek és valahogy a tini éveim elejére, úgy tizennégy, tizenöt éves koromban azon kaptam magam hogy rólad fantáziálok. Nevetséges, de akkor abban a hitben ringattam magam hogy egy nap te leszel a férjem. - nevetek fel keserűen. - Még valóra válhat. - hirtelen maga felé fordít és mélyen a szemembe néz. - Eltelt tíz év Rob. Nekem van egy lányom, már nem csak magamra kell gondolnom. És ne felejtsd el hogy neked ott van Violet. - mondom szomorúan. - Te is tudod hogy imádom Kenzyt és ő is engem. Szüksége van egy apára, én szívesen lennék az apja. Családban nőne fel. És Violet...ő...szerintem érzi hogy nem jó a kapcsolatunk. - úgy beszél mintha meg akarna győzni, de jól is csinálja. Kezdek elgyengülni de nem engedhetek neki. Ez őrültség. - Valóban? Sajátodként nevelnéd? Tudnád úgy szeretni mintha a te lányod lenne? Most csak Rob bácsi vagy neki, de akkor az apja lennél. - ingerülten tolom el magamtól Robot. El sem tudom képzelni hogyan gondolhatja azt hogy ez működhetne. - Már most úgy szeretem mintha a sajátom lányom lenne. - emeli meg a hangját. - Szeretem őt és szeretlek téged is. - teszi hozzá. - Időre van szükségem. - hátrálok tőle. - Rendben. - sóhajt fel. - Most menj el kérlek. - pillantok az ajtó felé. - Lissa...- felém lép. - Kérlek Rob. Menj most el. Majd...majd beszélünk. - könnyek gyűlnek a szememben és ezt látva nem ellenkezik. Elindul az ajtó felé és szó nélkül távozik.