19. Rész: Mindig szükségem lesz rád

~ Rosie Emilia Swan ~

Késő este van. A ház csendes, Lissa és Kenzy már alszik míg én itt fekszem Joseph mellett, az ágyán egy újabb éjszakába nyúló beszélgetés közben ahogy ez már mindennapossá vált közöttünk. Tartva tőle a megfelelő távolságot, én az ágy jobb oldalán fekszem, míg ő a bal oldalon, de így is elég közel van hozzám. Én az oldalamra fordulva figyelem őt, kihasználva hogy ő ezt nem veszi észre, nem látja ahogy centiről, centire az eszembe vésem az arcvonásait, ajkait és gyönyörű szemeit. Joseph a hátán fekszik, egyik keze a feje alatt támaszként pihen, míg a másikkal az én kezemet fogja. - Jól érezted ma magad a fiúkkal? - kérdezem kedvesen. - Igen. Köszönöm hogy áthívtad őket. Jó volt megint hármasban eltölteni egy kis időt. - feleli hálásan. - Ennek örülök. - bólintok. Nem is tudom, valahogy úgy éreztem hogy jót tenne neki Rob és Theo társasága ezért szerveztem meg nekik a mai napot. - Rosie? - szólal meg ismét halkan. - Tessék? - teljes figyelmemet neki szentelem és várom hogy mit szeretne mondani. - Ugye már nem vagy dühös rám a tegnap miatt? - kérdezi aggódva. Tudom mire céloz. Tegnap a sétánk alatt és utána is sikerült neki a lelkembe gázolnia. - Nem vagyok dühös rád Joseph. De egyébként is igazad volt. - vonom meg a vállam. - Nem volt igazam. Egy hülye barom voltam. - csóválja a fejét. - Ne ostorozd magad. Oké? Nem haragszok. - mosolyodok el. - Pedig kellene. Néha még mindig előtör belőlem a tapló énem. De te vagy az egyetlen aki mindig mellettem van és akaratlanul is rajtad töltöm ki a bennem dúló harcot. De fontos vagy nekem, nagyon fontos és nem akarlak bántani. - mondja komolyan és látom rajta hogy tényleg bántja hogy úgy beszélt velem, ez pedig sokat jelent nekem. - Semmi baj. Tényleg. - nyugtatom meg hiszen nincs értelme a múlton rágódni. Megtörtént de bocsánatot kért és ez nekem elég is. - Ma hoztam egy döntést. - közli, engem pedig elfog a kíváncsiság de nem kérdezek rá, hagyom hogy ő maga folytassa. - A srácokkal beszélgettem és nekik már elmondtam. - beszél tovább. - Úgy döntöttem hogy vállalom a műtétet. - jelenti ki határozottan. Egy részem örül ennek, mert szeretném ha újra egészséges lenne és boldog. Tudom hogy mennyire szeretne újra látni és vissza akarja kapni a régi életét, de egy másik részemet félelemmel tölti el az amit mond. Ha újra látni fog akkor rám már nem lesz szüksége, én már akkor nem kellek és elveszítem őt. Azonban itt most nem én vagyok a fontos hanem ő. Nem lehetek önző. Örülnöm kell hogy egy ilyen komoly döntést hozott. Most még sem tudok megszólalni. - Nem mondasz semmit? - kérdezi zavartan. - De...de...- motyogom még mindig az enyhe sokk és meglepettség hatása alatt állva. - Örülök. - erőltetek magamra egy őszintének tűnő mosolyt. Fogalmam sincs miért hiszen úgy sem látja, és a hangom egyébként is elárulja a valódi érzéseimet. - Ennyi? Nekem nem úgy tűnik mintha örülnél. - mordul fel, de nem dühös csak nem érti miért nem repesek az örömtől. - Azt szeretném ha teljesülne a vágyad Joseph és boldog lennél. Tudom hogy ha újra látni fogsz akkor visszakapod a régi életedet. Boldog leszek ha te is. - mondom komolyan. - Akkor mi a baj? - nem hagy békén amíg részletesen nem mondom el neki hogy mit is gondolok a műtétről. - Csak tudod....nehéz lesz nélküled. Megkedveltelek és hiányozni fogsz. - elcsuklik a hangom a kikívánkozó könnyeim pedig utat is törnek maguknak. - Ezt hogy érted? - döbbenten teszi fel a kérdést. Felmerül bennem a gondolat hogy valóban nem érti miért mondom mindezt? Vagy csak nem érdekli?! A könnyeimet törölgetem és nagyot sóhajtok. - Ha újra látni fogsz akkor már nem lesz rám szükséged és akkor elmegyek. - adom meg neki a választ. - Mindig szükségem lesz rád. - gyengéden megszorítja a kezemet ami mindeddig az övében pihent és összefonja ujjainkat. - És nem akarom hogy elmenj. - teszi hozzá. - Akkor már nem lesz szükséged ápolóra. - vonom meg a vállam. - De te nem csak az ápolóm vagy, hanem a barátom is. És mindig szükségem lesz rád. - próbál meggyőzni ami jólesik de én látom magam előtt a jövőmet. Joseph látni fog és visszatér a régi életéhez és talán még Mirandához is. Ki tudja?! Engem elfelejt...örökre. De nem haragudhatok rá emiatt, hiszen megjár neki a teljes élet. Egy éve teljesen elzárkózott a világtól és ez nem élet. Nem lehetek önző vele szemben. - Igazad van. - hagyom rá az egészet, nem akarok vitatkozni. - És az sem biztos hogy sikerül a műtét. - sóhajt fel. - De igen. Biztos hogy sikerül. - biztatom. - Ne legyél ennyire negatív. - nevetek fel halkan, próbálom nem lelombozni a saját szánalmas szenvedésemmel. - Nehéz pozitívan tekinteni a műtétre ha te közben tudom hogy nem is akarod. - dünnyögi, megint morcos és kezd a beszélgetés rossz irányba haladni. - Nem nekem kell akarnom. - vágok vissza neki. - Szóval nem tagadod. Egyáltalán nem akarod hogy újra lássak. - szinte vádaskodik. 

- Hogy mondhatod ezt? Tudod hogy ez nem igaz. - a védelmemre kelek, mert az igaz hogy nem repesek az örömtől hogy elveszítem őt, de annak örülök ha újra láthat. - Azt hittem hogy majd örülni fogsz. - elengedi a kezem és vérig sértve fordul el tőlem. - Értsd meg hogy örülök. Kérlek Joseph. Miért csinálod már megint ezt? Miért akarsz bántani? - sírok fel halkan. Túl sok ez nekem. Ő az egyetlen aki egy szavával képes porba taszítani és összetörni. Nem válaszol, én viszont nem vagyok hajlandó ráhagyni ezt a viselkedést. - Lissa már tudja? - váltok témát. - Nem. - morogja. - Tudsz normálisan is beszélni velem? - teszem fel a kérdést. - Igen. - ugyan olyan mogorván válaszol ahogy az előbb. - És meg is tennéd hogy nem bánsz velem úgy mint egy darab értéktelen szeméttel? - a hangom halk és kedvesen beszélek hozzá. Próbálom megbékíteni. - Miért nem örülsz a műtétnek? Válaszolj őszintén! - fordul felém hirtelen. - De örülök. - bólogatok magamat és a szavamat megerősítve. - Mond meg az igazat. - szól rám és türelmetlenül várja a válaszom. - Félek hogy elveszítelek. Most örülsz? - bököm ki nagy nehezen az igazságot. - Nem fogsz elveszíteni. Mindig a barátod leszek. Sőt el sem kell menned. - megenyhülve ejti egyik kezét az ágyra és mivel az én kezem is pont ott van, könnyedén fogja meg ismét és gyengéden megszorítja. - És ezt hogy gondoltad? - kérdezem reménytelenül. - Kenzynek kell egy dada. Te tökéletes lennél. Máris lenne új munkád. - lelkesen vázolja fel az elképzeléseit. - Oké, Joseph. Szerintem zárjuk le ezt a témát, de most. Szögezzük le hogy örülök annak ha újra látni fogsz és mindig a barátomnak foglak tekinteni. Mindig örömmel gondolok majd vissza a veled töltött napokra. - mosolyodok el. Nem arról van szó hogy nem lennék szívesen Kenzy dadája, de nem hiszem hogy kibírnám ha Joseph egyszer csak távolság tartó lenne velem. Úgy is visszatér a régi életéhez és én abba nem férek bele. Egy senki vagyok neki, azt mondja barátok vagyunk és talán igen, azok lettünk de részéről csak azért mert nem volt választása. A műtét után viszont lesz. És miért is választana engem. Nem vagyok naív hogy ezt gondoljam. - Jól van erre még visszatérünk. - egyenlőre elengedi a témát, ezért én sem ellenkezek. - Késő van. Megyek aludni. - éppen elengedném a kezét de ő szorosabban fogja, így megakadályozva hogy kimásszak az ágyából. - Engedj el Joseph. - kérem lágy hangon. - Aludj ma itt. Kérlek. - újabb szokatlan kérés részéről amivel meglep. - Miért? - értetlenül meredek rá, de nem ad választ csak a kezemnél fogva húz magához. Szorosan ölel még is gyengéden. Kezeivel teljesen körbe öleli a derekam és én nem tudok nemet mondani neki. - Csak aludj ma itt. - suttogja. - Ha Lissa meglát minket, még a végén félre érti. - próbálok ésszerű érvet felhozni. - Nem fogja. - csóválja a fejét. - Jól van. Legyen. - adom meg magam és fejem a vállára hajtom majd lehunyom a szemeim. - Köszönöm. - szabad kezével végig simít az arcomon. - Nincs mit. - felelem. A karjaiban aludni?! Hát kérhetnék én ennél többet?! Hát nem! Ezek után egyikünk sem szólal meg. Az álom hamar magával ragad...