26. Rész: Felszabadítani és elengedni

~ Joseph Howell ~

Magamhoz térve az első amit érzékelek hogy a kezem egy törékeny női kézben pihen. Elmosolyodok, mert biztos vagyok abban hogy Rosie az aki mellettem van. Türelmetlen vagyok és látni akarom őt, de nem tudom kinyitni a szemem, aminek a kötés az oka. Felsóhajtok és elfogadom a tényt hogy egyenlőre még nem láthatom a nőt akit szeretek. De legalább érezhetem őt, itt magam mellett. Valamiféle boldogság és belső lelki megnyugvás kerít hatalmába, tudom hogy a műtét sikerült. Tudom hogy így van. - Rosie. - szólalok meg halkan mire a törékeny női kéz lecsúszik az enyémről. - Nem Rosie vagyok. - hallom meg azt a hangot amit soha többé nem akartam. - Miranda? - kérdezem a nyilvánvalót. - Mit keresel itt? - a düh pillanatok alatt kerít a hatalmába. - Itt vagyok melletted, édes. Mindent újra kezdhetünk. - nyávogó hangján közli az akaratát. Érdekes hogy amikor együtt voltunk soha nem tűnt fel hogy ilyen idegesítően vékony hangja van. - Nem kezdünk újra semmit. Takarodj innen. - vetem oda neki. - A régi életeddel együtt engem is visszakaptál. A műtét sikerült Joseph. - mint aki nem érti amit mondok, beszél tovább. - Miranda nekem te nem kellesz. Érted? - lassan felülök a kórházi ágyon. - Ne legyél nevetséges Joseph. Minden férfi álma vagyok. - nevet fel gúnyosan. - Az enyém biztosan nem. - szó szerint kiröhögöm őt. Valóban gyönyörű nő és egykor mindent megadtam volna azért hogy örökre magam mellett tudjam őt, de mostanra minden megváltozott. Már ismerem őt. Tudom hogy bár kívül szép, belső értékekkel nem rendelkezik és az igazság az hogy nem szeretem. Talán soha nem is szerettem igazán. Amióta megismertem Rosiet tudom hogy mi az igazi szerelem. Én Rosiet szeretem, csak őt.  - Menj el Miranda. - kérem újra, kicsit sem barátságosan. - Joseph, drágám. Szeretlek. - érzem ahogy szinte egész testével rámborul és görcsösen ölel magához. Szánalmas a viselkedése. - Szállj le rólam. Neked fogalmad sincs arról mi az a szerelem. - megragadom a kezeit amik a mellkasomon pihennek és ellököm magamtól. - Hol volt a szerelmed amikor szükségem volt rád? Hol voltál amikor a baleset után magamba fordultam? Szeretsz? Ezt mered mondani? Kidobtál mint egy elhasznált, törött játékot. Soha nem jelentettem neked semmit. Rá kellett jönnöm hogy én neked mindig is csak egy köteg pénz voltam. Tetszett neked hogy gazdag vagyok és hogy mindent megvettem neked. Drága ruhák, ékszerek, autók...és még sorolhatnám. Eladtad magad a drága holmikért. De szerelmet soha nem adtál. Nincsenek érzéseid Miranda. Nem tudod milyen szeretni valakit. - magamból kikelve kiabálok vele. - Miért te tudod? - vág vissza gúnyosan. - Igen. Már tudom. - mondom halkan miközben Rosiera gondolok. Ő annyira más, tiszta szívű, ártatlan, kedves és szeretetre méltó. - Csak nem a cselédről beszélsz? - Miranda kinevet, de az jobban zavar hogy tiszteletlenül beszél Rosieról. - Rosie nem cseléd! - üvöltöm el magam majd hallom ahogy a kórterem ajtaja kivágódik. - Mi ez a kiabálás? - hallom a húgom hangját. - Miranda mit keresel te itt? Azonnal takarodj a bátyám közeléből. - Lissa erőszakosan beszél aminek most örülök. - Hát legyen. Elmegyek. De tudd hogy a kis cseléded sem lesz a tiéd. - Miranda hozzám intézi a szavait majd hallom ahogy távozik. - Lissa? Miért mondta ezt? - vonom kérdőre azonnal a húgomat. - Ne zaklasd fel magad. Szólok Davenek hogy felébredtél és leveheti a kötést. - Lissa tereli a témát ami kicsit sem tetszik. - Hol van Rosie? - kérdezem erőteljesebb hangon. - Joseph. Ne dühöngj. - próbál nyugtatni. - Elment? - találgatok, miközben nem törődök azzal hogy Lissa mire is kért. - Joseph. - Lissa felsóhajt, ismerem őt annyira hogy tudjam titkol valamit előlem. - Rosiet akarom először látni. Addig Dave nem veheti le a kötést. - jelentem ki határozottan. - Rosie tegnap este elment. És nem jön vissza. - közli velem halkan. - Nem. Az nem lehet. Megígérte hogy velem marad. - a fejemet rázom kétségbeesetten. De tudom hogy Lissa nem hazudik, hiszen miért is tenné. - Joseph! Sajnálom. - Lissa megfogja a kezem és gyengéden megszorítja. - Miért ment el? - keresem a válaszokat. - Nem tudom. Azt mondta hogy így helyes. És hogy ő soha nem volt a családunk része. - sóhajt fel a húgom. - Miért nem állítottad meg? - vonom kérdőre Lissat. - Csak telefonon beszéltem vele. Nem tudtam mit tenni. - hallom a hangján hogy ő is szomorú. - Szeretem őt. - vallom be őszintén. - Tudom bátyus. Tudom. - Lissa magához ölel de most ez sem hoz számomra megnyugvást. - Ha kiengednek a kórházból megkeresheted. - veti fel hirtelen az ötletet. De bennem jelenleg semmi remény nem él. Szeretem Rosiet de ő elment és ez azt jelenti számomra hogy ő nem érez így irántam. Nem fogom őt zaklatni sem pedig keresni. Elment, ő döntött így és nekem el kell fogadnom. Együtt kel élnem a tudattal hogy elment az egyetlen nő akit igazán, mélyen szerettem. - Nem. El kell felejtenem őt. - jelentem ki határozottan. - Joseph. Kérlek ne add fel. - Lissa szinte könyörög. - Nem tehetek mást. De egy valamire szeretnélek megkérni. - eszembe jut valami amit még megtehetek Rosiért, hálám jeléül. - Bármit kérhetsz. - Lissa arcon csókol. - Fizesd ki a nevemben Rosie tartozásait. Ennyit megérdemel. - mondom komolyan. - Rosie nem várja ezt el tőled, ebben biztos vagyok. Ő soha nem a pénzedre utazott. - a húgom komolyan beszél, de csak olyat mond amit én is tudok. - Elment hogy új életet kezdjen, de ez nem fog neki menni ha a nyakán még mindig ott van a sok adósság. Fizesd ki. Elég gazdag vagyok ahhoz hogy ezt megtegyem érte. Ő segített átvészelni életem legnehezebb időszakát. Reményt adott nekem. Megérdemli hogy ő is tiszta lappal indítsa az életét. - sóhajtok fel. Fáj hogy én már nem lehetek Rosie életének része, de ettől még szeretem őt. Úgy érzem ezt kell tennem. Felszabadítani és elengedni...

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

Két héttel később...

~ Rosie Emilia Swan ~

Két hét telt el azóta hogy Cami és Michael befogadott engem az otthonukba. Azóta minden napot azzal töltöttem hogy állást találjak magamnak és tegnap végre sikerült is. Egy kis kávézóban leszek pincérnő. Nem fizet valamit sokat, de épp elég ahhoz hogy külön költözzek egy kisebb kis lakásba és a havi törlesztő részleteket is tudom majd fizetni a banknak. Már a külön kis lakásomat is megtaláltam, éppen csomagolok mert holnap át is költözök oda. Cami szerint egy egérlyuk is nagyobb annál a lakásnál, amivel persze egyet is értek, de sajnos jelenleg ezt tehetem meg. Cami felajánlotta hogy maradjak velük de én kellemetlenül érzem magam, fiatalok és nekik együtt kell lenniük kettesben. Nem akarok én lenni a felesleges harmadik. Persze nem éreztetik velem hogy teher lennék számukra, sőt már Michael is úgy kezel engem mint egy régi barátot ami jól is esik. Én azonban úgy érzem helyesnek ha nem zavarom őket. Az apró lakásom egyébként valóban szokatlanul kicsi. Egy kis konyha ami egybe van a nappalival ahol az ágyam is helyet foglal. A fürdőszobában pedig csak egy zuhanyzó és egy wc van. Az egész lakás mérete 5x5 méter ami valójában nevetségesen kicsi, de nekem most nem telik jobbra. És holnap oda is költözök. - Rosie, levelet kaptál. - Michael szakít ki a gondolataimból. Csak ketten vagyunk itthon. Cami az egyetemen van. - Kitől? - sietősen indulok meg a nappaliba. - A bank. - nyújtja át a fehér borítékot. - Biztos fizetési felszólítás. - sóhajtok fel majd lassan feltépem a fehér borítékot és olvasni kezdem a sorokat. - Mi a franc? - döbbenten érek a lap végére. - Baj van? - Michael aggódva néz rám. - Valaki...valaki kifizette a tartozásom. - suttogom magam elé. Nem kell nagyon megerőltetnem az agyam, ahhoz hogy tudjam ki volt az. - Joseph. - nyögöm ki a nevet és könnyek gyűlnek a szememben. - Nagylelkű volt tőle. - jegyzi meg Michael. - Ez nem egyszerűen csak nagylelkű gesztus. - rázom meg a fejem. - Rengeteg pénzről beszélünk. Érted? - nézek rá, még mindig lesokkolódva szorongatom kezeim között a banktól kapott értesítőt. - Felhívod? - mosolyodik el Michael. - Nem. - vágom rá azonnal. - Biztos csak szánalomból tette. - összetörten ülök le a kanapéra. - Nem tudhatod. - próbál vigasztalni, nem túl sok sikerrel. - Mostanra biztosan boldogan él már Mirandával. - sírom el magam a végére. - Mihez kezdesz most? - kérdezi Michael kedvesen miközben tovább nézegeti a postán érkezett leveleket. - Nem tudom. - rázom meg a fejem, mert valóban nem tudom mihez is kellene most kezdenem. - Hm ez furcsa. - Michael zavartan néz rám. - Jött még egy levél a nevedre. Cami főiskolájáról. - nyújt felém még egy borítékot. - Nekem? De miért? - értetlenül meredek a borítékra amin tényleg az én nevem szerepel. - Bontsd ki. - biztat és látom hogy ő is épp olyan kíváncsi mint én, ezért nem habozok. Azonnal kibontom a levelet és magamban olvasom. Újabb meglepetés ér és majdnem le is esek a kanapéról. - Az első tanév tandíja ki van fizetve a nevemre. - szólalok meg mire Michael szája is tátva marad a meglepettségtől. - Joseph? - kérdezi halkan. - Bizonyára igen, ez is ő volt. - bólintok. - Nem értem. Miért költött rám ennyit? - teszem fel a kérdést amire nem találok választ. - Rengeteget segítettél neki amíg ápoltad és barátok lettetek. Lehet hogy azt gondolja, tartozott neked ennyivel. - vonja meg a vállát Michael. - De nem tartozott semmivel. Azért voltam mellette mert...- elakad a szavam és sírni kezdek. - Mert szereted őt. Tudom. - Michael átölel és engedi hogy a vállán sírjam ki magam. - Visszanyerte a látását és azt akarja hogy te is olyan életet élj amilyen mindig is akartál. Örülj ennek és élj a lehetőségeiddel. - biztat és nekem igazat kell neki adnom. Bár Josephet elveszítettem örökre, kaptam egy lehetőséget ami akár egy teljesen más jövőt teremthet nekem mint amilyenre a sors eddig száműzött...