25. Rész: Soha nem tartoztam a családotokba

~ Rosie Emilia Swan ~

A kórház rideg, fehérre meszelt falai barátságtalanul ölelnek körbe, miközben én mozdulatlanul ülök az egyik kényelmetlen műanyagszékben, melytől már majdnem csak mindenem sajog. Próbálok halkan mocorogni, nem szeretném felkelteni Kenzyt, tekintve, hogy már este nyolc óra. Békésen szuszog az édesanyja ölében míg Lissa fáradtan pihenteti fejét a mellette helyet foglaló Rob vállán. Három órája tart Joseph műtéte és én egyre idegesebb vagyok. Sóhajtva nyújtózok egyet, próbálom kinyújtani elfáradt tagjaimat, miközben arra törekszem, hogy véletlenül se aludjak el én magam is. Kifárasztott a várakozás és ez a hely alapból is nyomasztó. Teljesen elszívta minden erőmet. - Iszok egy kávét. Kértek ti is? - suttogom Lissanak és Robnak címezve a szavaimat. - Nem. - felelik egyszerre. Nem húzom az időt, azonnal a lifthez sietek. Szükségem van egy kis koffeinre de nem a gépi, vizezett kávét kívánom hanem a frissen lefőtt, erős feketét ezért úgy döntök hogy a büfében kérek magamnak a fekete italból. A lift viszonylag hamar megjelenik és engem a negyedik emeletről a földszintre szállít. Az ajtón kilépve azonban egy magas szőke nőbe ütközök aki meginogva seggre is esik előttem. - Bocsánat. Nem láttam. - aggódva nyújtom felé a kezem hogy felsegítsem de ő egyszerűen csak ellöki a kezem magától és feláll. - Szerencsétlen idióta. - megvetően pillant végig rajtam. És én is megnézem őt alaposan. Magas, vékony, szőke lány. Divatosan felöltözve, legalább tíz centiméteres sarkakon egyensúlyozva. Nagyon szép, igazi modell alkat de a modora már kevésbé szép. - Te sem néztél a lábad elé. - mondom komolyan. Miután le idiótázott már a magázódást sem tartom fontosnak. - Mit képzelsz te magadról? - vékony hangon siránkozik. - Semmit. - csóválom a fejem és kikerülöm őt. - Miranda. Ah, alig találtam parkoló helyet. - Cara jelenik meg és a nekem ütköző szőke nőhöz beszél, akinek ezek szerint Miranda a neve. Jézusom! Ő Joseph Mirandája! Azonnal világossá válik minden. - Te mit keresel itt? Cseléd. - Cara ezúttal nekem szenteli a figyelmét. - Joseph műtétje miatt vagyok itt. - válaszolok neki viszonylag még kedvesen. - Várjunk csak! Te vagy Rosie? - Miranda gúnyosan néz rám. - Igen. - bólintok. - Cara már mesélt rólad. - újra szemügyre vesz és látom a szemeiben hogy nem tart engem valami sokra, sőt lenéz és megvet. - Gondolom semmi jót. - mosolyodok el. - Tudom hogy Josephre fáj a fogad. - Miranda dühtől izzó pillantást vet rám. - Én..nem. - csóválom a fejem. - Pénzéhes kis cafka. - beszél továbbra is hozzám. - Magadból indulsz ki? - vágok vissza neki. - Te drágaságom egy senki vagy. Érted? Egy senki. - köpi felém a szavakat. - Joseph barátja vagyok. - állok ki magamért. - Ugyan kérlek ne röhögtess. - felnevet, sőt kiröhög engem Caraval együtt. - Komolyan azt hiszed hogy ha Joseph felépül akkor még szüksége lesz rád? - Miranda elém lép, egészen közel és úgy néz le rám. - Barátok maradunk. - jelentem ki határozottan. - Nem! - mutatóujjával megböki a vállam. - Joseph újra a régi lesz. Amikor a műtét után felébred rá fog jönni hogy a régi életét visszakaphatja amibe én is beletartoztam. Én pedig kész vagyok új esélyt adni a kapcsolatunknak. - mosolyogva közli velem a terveit. - Elhagytad őt amikor baleset érte. Szerinted azok után még látni akar? - hitetlenkedve teszem fel a kérdést neki. - Nézz már rám te kis senki. Minden férfi ölni tudna azért hogy az övé legyek. Joseph is. - magabiztosan válaszol. - Ő már nem olyan mint régen. - ellenkezek, de azért Miranda elérte hogy elbizonytalanodjak. - De olyan lesz. Vakon persze hogy egy kis puhány alak lett, de amint életerős férfi lesz, élni fog a lehetőségeivel. És én ott leszek neki. A végén ő fog könyörögni hogy legyek a felesége. - a hajába simítja egyik kezét. - Hozzá akarsz menni feleségül? - elborzaszt még a gondolata is. - Nem csak akarok hanem fogok is. Te pedig eltakarodsz az életéből, ha jót akarsz magadnak. - dühösen csillognak a szemei. - Fenyegetsz? - kérdezek vissza. - Csak óvlak. Joseph a balesete előtt nem volt egy érzékeny ember, és ha valóban a régi lesz hidd el hogy fájni fog ha kidob téged. - nevet ismét rajtam. - Nem dob ki. Nem tenné. - már könnyes szemekkel nézek Mirandára. Nem a szavai miatt sírok, hanem azért mert tudom hogy igaza van. Joseph újra látni fog és akkor már nem lesz szüksége rám. Visszakapja a régi életét és azzal együtt Mirandát is. Fájdalmas a beismerés de ez az igazság. Szó nélkül hagyom faképnél a két elviselhetetlen szőkeséget és a büféhez sietek. Ezek után még inkább szükségem van egy erős kávéra amit meg is kapok. A folyosókon még alig tartózkodnak rajtam kívül, csupán pár nővér halad el mellettem, míg elsétálok a lépcsőig, ők sem kimondottan vesznek rólam tudomást, egy-kettő kedvesen, ugyanakkor fáradtan rám mosolyog, de ezt követően haladnak tovább, biztos akad elég dolguk. Körülbelül fél perc alatt elérem a liftet, ahol már szerencsére nem látom sem Mirandát sem pedig Carat ami megnyugtat.A kávémba kortyolok amíg a liftet várom és a gondolataimba merülök. Miranda bármennyire is elviselhetetlen és gonosz, nem tudok mást tenni mint igazat adni neki. Tudom hogy Joseph mennyire szerette őt a balesete előtt és biztos vagyok benne hogy ha magához tér a műtét után, boldog lesz hogy újra láthatja Mirandát. Nekem itt már valóban nincs helyem. De végül is ezt akartam, hogy Joseph boldog legyen, csak a naív álmaim között szerepelt az is hogy esetleg velem is az lehetne. De tudom hogy nem szeret engem, neki Miranda kell és én nem állok az útjukba. A lift megérkezik és én beszállok. Határozott elképzelésem és tervem van azzal kapcsolatban amit tennem kell. - Lissa! - suttogok amikor visszaérek a váróba, így az említett kinyitja a szemit. - Haza megyek átöltözni. - mondom halkan. - Rendben. - bólogat. Nem mondok én sem többet. Szinte rohanva távozok és az utcára érve egy taxit intek le. A haza vezető út nem túl hosszú aminek örülök mert határozottan sietnem kell. A telefonomat a táskámból előhalászom és Camit tárcsázom. - Rosie? Baj van? Miért hívsz ilyen későn? - szól bele álmosan. - Ne haragudj hogy ilyenkor zavarlak de nem tudom hová mehetnék. - a mondat végére elsírom magam. - Mi történt? - aggódva teszi fel a kérdését. - El kell mennem innen. - szipogok zaklatottan. - Tudod hogy rám mindig számíthatsz. Gyere ide. - mondja kedvesen. - Tudom és hálás vagyok. De te már Michaelel élsz. Nem akarok zavarni sem. - tanácstalan vagyok és elveszett. Cami az egyetlen reményem de tudom hogy már a barátjával él. - Michaelt sem zavarod. Van egy vendég szoba, addig maradsz amíg akarsz. Ha ide érsz mindent átbeszélünk. Rendben? - hallom a hangján hogy mosolyog. - Köszönöm. - hálálkodok neki. - Szeretlek Rosie. A testvéremnek tartalak. Nem kell megköszönnöd semmit sem. Várlak. - szeretet sugároz a hangja is és ez sokat jelent számomra. - Én is szeretlek. - köszönök el tőle majd a taxi leparkol a ház előtt. Kifizetem a sofőrt és egyenesen a házba rohanok. A szobámban a bőröndömet az ágyamra dobva kezdek mindent beledobálni. A hajtogatással most nem húzom az időt. Mindent bepakolok, de csak azt amit én hoztam magammal. Minden ajándékot, ruhát, parfümöt amit Lissatól kaptam itt hagyok. Úgy érzem nem érdemlem meg ezt a sok mindent amit kaptam tőle. Bizonyára csalódást okozok neki azzal hogy szó nélkül megyek el, de tudom hogy ezt kell tennem. Amikor már minden holmim a hatalmas bőröndömbe kerül, becsukom azt és már indulok is. Örülök hogy a ház üres, így senki nem tarthat fel. A táskámat magam után húzva hagyom el a házat majd az udvart is. Ismét taxiba ülök és ezúttal már a vonat állomás a cél. Alig egy órával később már a vonaton ülök ami elvisz innen, messze és valószínűleg soha nem is jövök már vissza ide. A telefonom csörgése zökkent ki a gondolataimból miközben az ablakon nézem az elsuhanó tájakat. A készülékre pillantok amin Lissa neve villog. Nem fogadom a hívást, de pár pillanattal később újra csörögni kezd. - Tessék? - szólok bele. - Hol vagy Rosie. Josephet most hozták ki a műtőből. Dave azt mondta hogy a műtét tökéletesen sikerült. Joseph visszanyeri a látását. - Lissa egy szuszra hadarja el és hallom a hangján hogy boldog. - Én...elmegyek Lissa. Sajnálom és mindent köszönök. - halkan beszélek, szégyenlem magam. - Micsoda? Miért? Hol vagy most? Rosie ne menj el. Josephnek szüksége van rád és nekünk is. Már a családunk tagja vagy. - kétségbeesetten beszél, sőt szinte kiabál. - Már a vonaton vagyok. Nincs rám szükségetek, Josephnek sem. Hálás vagyok mindenért Lissa, de én soha nem tartoztam a családotokba. Szeretlek titeket, hiányozni fogtok, de ezt kell tennem. - a könnyeim ismét a szememet áztatják. - Rosie...- Lissa hangja elhal a telefonban mert bontom a vonalat. Nem tudok tovább beszélni vele. Olyan érzés szorongatja a szívem amit eddig soha nem tapasztaltam még, talán csak akkor amikor anya meghalt. Az út további részében is csak a tájat nézem, az idő lassan telik de végül megérkezek a végállomásra. Cami sms-ben elküldte a címüket így miután leintek egy taxit, a megadott címre visz. A lakás előtt nagyot sóhajtva állok meg és bekopogok. Egy magas férfi nyit ajtót. Nem nehéz rájönnöm hogy ő Michael. - Jó estét. Én Rosie vagyok...sajnálom hogy így ide állítottam. - bocsánatkérően nézek fel rá. - Semmi baj. Gyere be. Addig maradsz amíg csak szeretnél. Cami barátja az enyém is. - mosolyog rám miközben elveszi tőlem a bőröndöm és beenged a lakásba. - Cami a jobb oldali szobában van. Tanul, de már vár téged. Menj csak. - mutat az egyik ajtóra. - Köszönöm. - mosolygok Michaelre hálásan. - Kérsz esetleg valamit? Enni? Inni? - érdeklődik udvariasan. - Nem köszönöm. - rázom meg a fejem majd a szoba felé indulok.

A szobába belépve meg is pillantom Camit aki teljesen elmerülve olvassa a jegyzeteit de amikor észrevesz azonnal felugrik az ágyról és szó nélkül ölel magához. - Köszönöm hogy segítesz. - zokogom, szorosan ölelve őt. - Mondtam már hogy ne köszönj semmit. Ez természetes. De mi történt? - megfogja a kezem és leültet az ágy szélére majd helyet foglal mellettem. - Joseph műtétje sikeres volt. Újra látni fog. Nekem már nem volt ott helyem. És a régi barátnője is megjelent. Miranda világosan a tudtomra adta hogy nincs ott helyem. És tudod mit? Igaza volt. - elkeseredve mesélek Caminak aki csak figyelmesen hallgat. - És Joseph véleménye nem is érdekel? - kérdezi halkan. - Ezt hogy érted? - értetlenül fordulok felé. - Azt mondtad Miranda mondta hogy nincs ott helyed. De szerintem Joseph ezt másképpen gondolja. - megvonja a vállát. - Joseph csak barátként tekint rám. És te is tudod hogy én szerelmes vagyok belé. Nem tudnám végig nézni ahogy kibékül azzal a hárpiával. - jelentem ki határozottan. - Ki mondta hogy kibékülnek? - Cami csóválja a fejét. - Te nem láttad azt a nőt. Miranda gyönyörű. Mintha egy festményről lépett volna le. - arcom a tenyerembe hajtom és elkeseredve veszek egy mély lélegzetet. - Nem minden a szépség Rosie. És egyébként is te is gyönyörű vagy. - mosolyogva simít végig a hátamon, próbál vigasztalni. - Ugyan már. Miranda nyomába sem érek. - ellenkezek azonnal. - Inkább pont hogy ő nem ér a te nyomodba. Te nem csak kívül vagy szép hanem belül is. Nem akarod átgondolni a döntésed? - kérdőn néz rám. - Nem. El kell felejtenem Josephet. Új életet kezdek itt. Holnap keresek állást és minél előbb egy saját kis lakást. Nem zavarok sokáig ígérem. - nézek Camira miközben beszélek. - Ahogy akarod. De nem zavarsz, addig maradsz amíg akarsz. Még mindig fizeted a számlákat? - utal az anya halála után marad adósságomra. - Igen. Még csak a felét fizettem ki abból amit Lissatól kaptam. - vallom be őszintén. Az igazság az hogy a Joseph gondozásával szerzett összes fizetésem a számlákra ment el, de akkora összegekről van szó hogy így is csak a felét tudtam visszafizetni. - Megoldjuk. Mindent megoldunk. Együtt. - Cami magához ölel amit viszonzok is és jól esik hogy támogat. Ő az akire mindig, minden helyzetben számíthattam...