24. Rész: I Will Never Let You Down

~ Rosie Emilia Swan ~

A szívem hevesen ver, izzad a tenyerem és úgy kapkodom a levegőt mintha nem lenne elég. Ez már így megy reggel óta, amióta felébredtem. Félek, pontosabban féltem Josephet és egyben izgulok is érte, mert tudom hogy mennyire fontos neki ez a műtét. Jó ideje vár már erre és elérkezett a nap amikor visszakaphatja a látását. Én a jövővel kapcsolatban is szorongok de az önző érzéseket most kizárom magamból. Nem gondolhatok arra hogy mi lesz velem ha Joseph újra látni fog. A fontos jelenleg az hogy meggyógyuljon. - Rosie. - Joseph hívó hangjára felkapom a fejem. - Nehogy megint kajáért könyörögj. - figyelmeztetem kissé hevesebben mint kellene. - Csak azt akartam kérdezni hogy mennyi az idő. - megszeppenve válaszol. - Fél kilenc. Nem sokára indulunk a kórházba. - segítek neki felvenni az ingét de közben bánt hogy az előbb ráförmedtem. - Ne haragudj. Csak izgulok. - jegyzem meg halkan miközben az ingét gombolom be. - Te izgulsz? - nevet fel. - Akkor én mit szóljak? - teszi hozzá szórakozottan de tudom hogy ez csak a látszat. Ő még nálam is jobban izgul és azt is tudom hogy fél. Sőt retteg attól hogy nem sikerül a műtét. - Nem lesz baj. Minden rendben lesz. - biztatásként egy puszit nyomok az arcára amire egy mosolyt kapok tőle válaszul. - A műtét után szeretnék neked valamit elmondani. - szólal meg újra amikor én már a cipőit adom rá. - Mit? - kíváncsiskodok azonnal. - A műtét után szeretném elmondani. - jelenti ki komolyan. - Ha ki akarsz rúgni most is megteheted. - viccelődök de mélyen legbelül nagyon is számolok ezzel a lehetőséggel. Josephnek nem lesz rám szüksége ha visszanyeri a látását és valljuk be, egy gazdag üzletembernek barátként sincs szüksége egy ilyen lányra mint amilyen én vagyok. Azt hiszem a sorsom már megpecsételődött, csak túl gyáva vagyok szembenézni azzal hogy igazából már nem is Josephnek van rám szüksége, hanem nekem rá. Ostoba vagy Rosie. Ez az egyetlen igazság. Kinek is kellenél te. Ostorozom magamat de hangosan nem mondom ki a gondolataimat mert még ennél is nevetségesebbé válnék. - Nem akarlak kirúgni. - kiált fel Joseph és ezzel vissza is nyeri a figyelmem. - Akkor? - faggatom tovább ha már felkeltette az érdeklődésem, de tudom hogy ha nem akarja elmondani akkor nem is fogja. - Türelem. - vigyorog önelégülten miközben feláll és én a nappaliba vezetem. - Lissa és Rob most már hamarosan itt lesznek. - informálom. - De te is jössz ugye? - kérdezi reménykedve. - Megígértem neked Joseph. És én mindig betartom az ígéretem. - mosolyodok el. - Akkor jó. - sóhajt fel. - Szeretném ha tudnád hogy amikor nem leszek veled, lélekben akkor is ott leszek mindig. - megfogom a kezét és összefonom ujjainkat. - De mindig velem leszel. És nem csak lélekben. - suttogja majd összefont kezeinket a szájához emeli és megpuszilja a kézfejemet. Jól esik hogy ezt mondja de még mindig úgy gondolom hogy a műtét után nekem már nem lesz helyem az életében. Ami érthető, de attól még nem fáj kevésbé. - Igen. - bólintok rá. Nem akarom hogy feldühítse magát ezért inkább nem mondok semmit a bennem dúló kételyekről. - Szeretném neked megköszönni hogy elviseltél az elmúlt két hónapban amióta itt vagy. - vált témát. - Nem kell megköszönnöd, ez a munkám. És a megismerkedésünk utáni pár napot leszámítva egész kedves voltál. - kuncogok ahogy felrémlenek az emlékek. Hihetetlen hogy már két hónap eltelt azóta hogy megismertem őt. Akkor még annyira bunkó és elviselhetetlen volt, hogy ha valaki azt mondta volna nekem hogy két hónappal később itt fogok ülni mellette, szerelmesen, akkor azt mondtam volna az illetőnek hogy hazudik. - Először is tudtommal már este van úgyhogy helytelen a köszönése, másodszor az apám volt Mr. Howell, az én nevem Joseph és harmadszor milyen név az hogy Rosie és a hangja, édes istenem Melissa...hány éves ez a lány, a hangja alapján van vagy tizenkét éves.- idézem fel az első találkozásunkkor elhangzott mondatait, próbálva az ő hangján előadni. 

- Tudom. Rémes voltam. - nevet fel jókedvűen. - Az nem kifejezés. - kacagok és újra játszok a fejemben minden egyes együtt töltött pillanatot. - Megjöttünk. - hallom meg Lissa hangját majd Kenzy rohan be a nappaliba és azonnal Joseph ölébe veti magát, akit meglep a hirtelen, nem várt mozdulat de azonnal magához öleli a kislányt. - A doktorbácsi most megmossa a szemed. - Kenzy suttogja bizalmasan Josephnek, amin  felnevetek. - Megműti, nem megmossa. - javítja ki Joseph de ő is mosolyog. - Az mindegy Joseph bácsi. - csóválja a fejét a kislány. - Ideje indulni. Mindenki elkészült? - Rob teszi fel a kérdést. - Igen. - bólogatok. - Remek. Akkor mehetünk is a kórházba. - csapja össze a kezeit. Kenzy kimászik Joseph öléből és megfogja a kezét. - Most én segítek neki. - jelenti ki én pedig ráhagyom, de Joseph a szabad kezével megfogja az enyémet így Kenzyvel együtt segítünk neki kisétálni a házból. Azzal a reménnyel hogy amikor Joseph haza tér, már egyedül is tud közlekedni és újra látni fog. - Izgulsz tesó? - kérdezi Lissa már útban a kórház felé. Rob vezet, Lissa ül mellett, míg Kenzy, Joseph és én hátul foglalunk helyet. - Még soha nem voltam ennyire izgatott. - bólogat Joseph, ezzel megadva a választ. - Imádkoztál? - Kenzy vonja magára a figyelmünket. Meglep a kérdése, de egyben aranyosnak is találom. - Kellett volna? - kérdez vissza Joseph kedvesen. - Persze te buta. - kuncog a kislány. - Kenzy, hogy beszélsz? - szól rá Lissa a lányára de az ő arcán is mosoly bújkál. - Láttam a tévében hogy imádkozni kell és akkor meggyógyul. - magyarázkodni kezd a kicsi. - Azt hiszem ellenőrizni fogom hogy mit nézel te a tévében. - jegyzi meg Lissa. - Gondolom valamelyik szappanoperában látta. - vonom meg a vállam. - Lehetséges. De ennyi idősen még ne nézze azt a sok szemetet. - ért egyet velem Lissa. - A szemét is csúnya szó. - dorgálja Kenzy az anyját. - Ha azt mondom hogy kiviszem a szemetet akkor az csúnya beszéd? - Rob csatlakozik a beszélgetéshez. - Az nem. De ha úgy mondod hogy az a pasi szemét akkor igen. - Kenzy kis felnőttként informálja Robot. A kocsiban egyszerre nevetünk fel. - Miket nézel te édes kislányom hogy ilyeneket tudsz? - Lissa felháborodva néz hátra a lányára. - Rendőrbácsis filmeket. - vonja meg a vállát a kislány. - Az eszem megáll. - sóhajt fel Lissa és ezzel abba is marad a téma feszegetése. De a jókedvünket megalapozta Kenzy megszólalása. Az út rövidnek bizonyul amikor a kórház előtt parkolunk le. - Felkészültél? - simítok végig Joseph karján. - Igen, azt hiszem. - nagyot sóhajtva száll ki utánam majd mindannyian az épület felé indulunk...