28. Rész: Nincs miröl beszélnünk

Ajánlott zene: Alex & Sierra - Little Do You Know

 Egy héttel később...

~ Rosie Emilia Swan ~

A tavaszi nap sugarai elgyengülve sütnek be a szobám ablakán enyhe fényességet adva a helyiségnek. Álmatlanul figyelem, ahogy a bútorok lassan kiválnak a feneketlen sötétségből és láthatóak lesznek. Az éjjeli lámpám fényében ülök még mindig betakarózva, és a kezemben tartott tollat nyomkodom, közben a gondolataimat igyekszem összeszedni, amik szinte alig hagynak aludni az éjszaka. Ébren forgolódok, próbálok kiűzni minden elméletet a fejemből, de képtelenségnek tűnik, ezért hajnalok hajnalán végül beadtam a derekamat és a kezembe vettem a már megviselt füzetemet. - Istenem Rosie, neked az alvás nem szerepel a szokásid között? - Molly hunyorogva ül fel az ágyán és feloltja az éjjeli lámpáját. - Uramisten, még csak hajnali hat óra. - szinte felkiált amikor észleli az időt. - Ne haragudj de egy esszét próbálok összerakni. Nem tudtam aludni. - bocsánatkérően nézek rá. A vizsgánk eredményét amitől mind a ketten féltünk tegnap kaptuk ki, szerencsére mind a ketten jól teljesítettünk. Az enyém kilencvenöt százalékos lett, aminek köszönhetően az ösztöndíjra is nagy esélyekkel pályázhatok. - Irodalomra? - érdeklődik. - Igen. - bólintok. - És nem zavar hogy két hetünk van rá megírni? Nem hiszem hogy hajnalban kellene ezt csinálnod. - csóválja a fejét rosszallóan. - Tudom, csak most kaptam ihletet. - mosolyodok el. - Melyik témát választottad? - kérdezi kíváncsian. - " Szerelmem oly nagy, mint az óceán S oly mély, adok neked belőle, lelkem S több lesz nekem: mindkettő végtelen. " - idézek a választott témámmal kapcsolatban, ezzel Mollyt próbára téve hogy rájön e ebből hogy mit választottam. - William Shakespeare - habozás nélkül kitalálja. - Igen. Imádom őt. - jegyzem meg lelkesen. - Én Vavyan Fable-t választottam mert érdekel az a téma amit mellé ajánlott a tanár. - avat be az ő választásába. Ezt a feladatot mind a ketten imádjuk, mert a tanárunk kreatív volt. Azt találta ki hogy az író és egy hozzá tartozó idézet alapján kell esszét írnunk. Én a szerelemről írok, valahogy ezt érzem magamhoz illőnek. - Milyen idézetet kaptál? - kérdezem kíváncsian. - " Vannak az írók, akik írnak, mert tudnak írni (vagy nem), és a másik térfélen ott vannak az esztéták, akik esztétizálnak, mert nem tudnak írni, pedig szörnyen szeretnének. És állati jót játszanak! Az író összerak valamiből valamit az esztéta pedig szétszedi azt. Hallatlanul remek szórakozás. " - fejből mondja fel a feladatot, ami megmosolyogtat. - Akkor izgalmas két hét elé nézünk. - mondom halkan felnevetve. - Viccelsz velem? Ez az eddigi legjobb feladat amit kaptunk. - lelkesedik fel egyre jobban ő is, akár csak én. - Szerintem is. - értek vele egyet majd összecsukom a füzetem és az éjjeli szekrényemre teszem. - Suli után beülhetnénk a könyvtárba. - dobja fel az ötletet. - Jó lenne, de én ma délután dolgozok a kisboltban. - fancsali képet vágva közlöm vele a rossz hírt. Én is szívesebben mennék Mollyval a könyvtárba, de a suli mellett én dolgozok is, nem árt egy kis mellékes kereset. - Akkor majd máskor. - mosolyodik el. - Oké. De ideje lenne készülődnünk. - kedvtelenül mászok ki az ágyamból és a kis komódomhoz lépve kezdek ruhát keresgélni mára. - Nekem elmarad az első órám, szóval mehetsz előre. Tiéd a fürdő. - visszadől az ágyára és a takarója alatt elterül, én pedig a szobánkhoz tartozó fürdőbe sétálok. Többek között ezért is szeretem ezt a kollégiumot, minden szobához külön fürdő van ami nagyban megkönnyíti az itt élők dolgát. Egy gyors zuhanyt veszek, felöltözök és a hajamat is megigazítom. Alig fél órámba telik csupán elkészülni. - Akkor én indulok. - jegyzem meg miközben a szobában magamhoz veszem a táskám. - Oké. - dünnyögi Molly félálomban. Felnevetek a lustaságán majd kilépek az ajtón hogy megkezdjem a mai napot a suliban...

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

A boltban, a dolgozói öltözőben veszem magamra az egyenruhát ami jelen esetben egy kötény szerűség amin a bolt emblémája díszeleg. Szerencsére a mai nap hamar eltelt a suliban és viszonylag gyorsan eljött a délután két óra, hogy én megkezdjem a mi műszakot. Egy héten öt öt délutánt töltök itt, de csak négy órás műszakban mivel időt kell szakítanom a tanulásra is. - Szia Rosie. - integet a pultos lány miközben én éppen feltöltöm a polcokat ahol kifogyott az áru. - Szia Sarah. - intek vissza neki és tovább végzem a munkám. - Milyen volt ma a suli? - Sarah sétál közelebb hozzám. A boltban jelenleg nem sok vásárló van ezért kihasználja a szabadidejét. - Nagyon jó volt. - adok neki rövid választ. Kedvelem Saraht de nem szívesen beszélek vele az egyetemről mert tudom hogy ő sajnos nem volt olyan szerencsés mint én. Szeretett volna tovább tanulni de miután megszületett a kisfia, minden álma szerte foszlott a továbbtanulással kapcsolatban. Sarah kedves lány és remek anya, bár furcsa hogy húsz éves akár csak én, és már van egy négy éves kisfia. - Ennek örülök. - mosolyogva bólogat. - Figyelj csak Rosie, megkérhetlek valamire? - hirtelen vált témát. - Persze. - mondom komolyan. - A kisfiam beteg és otthon van anyával, de szeretnék én mellette lenni. Átvennéd ma a helyem a pultban? - kérdezi reménykedve abban hogy igent mondok. - Természetesen. De ugye nincs komoly baja? - kérdezem aggódva a kisfiára utalva. - Nem csak megfázott. - nevet fel halkan. - Szóltam a főnöknek is hogy ha beleegyezel akkor én lelépek. - jegyzi meg. - Oké. Menj csak. - biztatom. Az itt töltött idő alatt már voltam beugrós a pultban ezért nem idegen számomra ez a helyzet. Sarahnak pedig segíteni akarok. - Köszönöm. - mosolyogva siet el az öltöző felé, én pedig átveszem a helyét a pultban ahol rengeteg péksütemény van kihelyezve és mindegyik csak arra vár hogy megvásárolják őket. Az idő gyorsan telik, egyre több vásárló jön és megy. Már délután négy órát mutat az óra, a munkaidőm fele lejárt. - Elnézést hölgyem. - egy ismerős hang zökkent ki a gondolataimból. Amikor az ismerős arcra nézek ledermedek és a vér szinte meghűl az ereimben. Joseph áll a pult másik oldalán. A megnevezése alapján pedig biztos vagyok abban hogy nem ismert fel, hát persze hiszen soha nem látott. Azonnal kapcsol az agyam, nem szólalhatok meg mert a hangom elárulna és én nem akarom hogy tudja ki vagyok. - Hölgyem? - kedvesen néz a szemeimbe. Olyan hihetetlen hogy itt áll előttem és lát. - Megtudná mondani hogy hol találom a csokoládékat? - érdeklődik. Én továbbra sem felelek csak jobb kezemet megemelve mutatok a helyes irányba. - Köszönöm. - furcsállva néz rám de nem mozdul. - Tudja az unokahúgomnak lesz. - csevegni kezd amivel eléri hogy a pulzusom az egekbe szálljon. Tudom hogy Kenzyről beszél és a kislány emlékére elmosolyodok. - Igazán udvariatlan kiszolgálás. Még válaszra sem méltat. - komoly arcot vág. - Talán a hangja alapján van vagy tizenkét éves? - teszi hozzá amivel eléri hogy meglepetten nézzek rá. Emlékszem arra a napra amikor Melissa bemutatott neki. Joseph akkor, pontosan ezeket a szavakat mondta nekem akkor. Nem szólalok meg, úgy teszek mintha nem hallanám amit mond. - Rosie, meddig csinálsz úgy mintha nem ismernél? - újabb kérdést tesz fel ezzel elárulva hogy pontosan tudja ki vagyok és eddig csak direkt szórakozott velem. El sem tudom képzelni hogyan ismert fel hiszen soha nem látott engem, azt pedig végképp nem értem hogy miért van itt. - Honnan tudtad hogy én vagyok? - kérdezem suttogva. - Soha nem láttalak, de éreztelek. Pontosan ilyennek képzeltelek el. - vallja be, az emlékek azonnal elöntik az elmém. Szinte még most is érzem az arcomon a keze simogatását, ahogy felfedezte minden egyes vonásomat. Olyan régen volt, de mintha csak tegnap történt volna. - Miért vagy itt? - kérdezem barátságtalanul. Próbálom magam védeni a belőlem feltörő érzésektől - Hiányzol és szeretnék veled beszélni. - adja meg a választ. - Nincs miről beszélnünk. - ellenkezek fejcsóválva. Nem engedhetek az érzéseimnek, mert tudom hogy Joseph csak barátként van itt, én viszont nem akarok többet szenvedni a viszonzatlan szerelem miatt amit érzek iránta. - Szerintem van. Fél év sok idő. - vonja meg a vállát. - Menj el Joseph. Nem vagyok kíváncsi rád. - hazudok hogy így tartsam távol magamtól. - Nem megyek el amíg nem beszéltünk. - kitart az elhatározása mellett. - Ez a munkahelyem és nem akarom hogy kirúgjanak. Tartsd tiszteletben a kérésem. - úgy beszélek hozzá mintha egy idegen lenne számomra, pedig mélyen legbelül szívem szerint a nyakába ugranék és soha nem engedném el őt. - Úgy ahogy te tiszteletben tartottad az én kérésem? Csak azt szerettem volna ha téged látlak először amikor kinyitom a szemem. És te hol voltál akkor? Sehol, Rosie! Sehol! - dühösen beszél és minden joga meg van hozzá. A műtét fontos volt neki és én ígéretet tettem neki amit végül megszegtem. - Menj el. - nyögöm ki könnyes szemekkel nézve rá. - Miért csinálod ezt? Miért zavarsz el? Miért jöttél el akkor egyetlen szó nélkül? - nem törődve a kérésemmel sorolja a kérdéseit. - Nem akarlak látni, ez a válaszom minden kérdésedre. - vágom rá azonnal. Joseph arcára kiül a meglepettség és a szomorúság. A szívem fáj hogy így kell őt látnom, de így lesz a legjobb. Nem felel semmit, egyszerűen csak hátat fordít nekem és elsétál...talán örökre...