29. Rész: Say You Won't Let Go

Ajánlott zene: James Arthur - Sermon

~ Rosie Emilia Swan ~

Joseph megjelenése a boltban az egész napomra rányomta a bélyegét. Egyszer már magam mögött hagytam és be kell vallanom egyszerűbb volt úgy, hogy messze volt tőlem. Nem keresett és én nem is számítottam rá de most már esélyem sincs arra, hogy ne tegye tönkre a lelki békémet. A puszta tudata annak, hogy közelebb van hozzám, mint gondoltam annyira lesújt engem, hogy alig bírok megállni a lábaimon. Mégis a külvilág számára egy pillanatra sem engedek a kemény tartásomból. A könnyeimnek nem engedek utat, inkább magamba zárom az érzéseimet és a munkába temetkezek. És mivel Sarah helyett ugrottam be, így egészen zárásig maradnom kell, sajnos. Imádok a boltban dolgozni, de azok után hogy láttam Josephet csak egy valamit akarok, egyszerűen bezárkózni a szobámba és sírni. Amikor eljöttem, fél évvel ezelőtt, hatalmas űr volt a lelkemben amit azóta sem sikerült betöltenem még a tanulással sem. Mindig az volt az álmom hogy egyetemre járjak és most hogy megtehetem, már nem ér semmit. Nem tesz boldoggá mert az eltelt idő alatt valami más lett az álmom. Nevetséges de így van. Tudom hogy az egyetlen aki boldoggá tudna tenni az Joseph, de mivel őt elüldöztem magamtól, már nem maradt számomra semmi, csak újabb kitöltetlen űr a szívemben. De ez még mindig jobb mintha mellette lennék mint barát, az számomra egyenlő lenne a pokollal. Nem tudnám elviselni ha más nő mellett látnám őt. - Rosie, zárunk. Vagy te éjjel is dolgozni akarsz? - a boltvezető nevetése zökkent ki a gondolataimból. - Már elpakoltam. És sietnem is kell, hogy elérjem a buszt. - az öltözőbe sietek ahol pillanatok alatt öltözök át és magamhoz veszem a táskámat is. - Megvárjam amíg bezársz? - kérdezem mikor már az utcán állunk és a boltvezetőnk, Ashley éppen a kulcsot keresi a táskájában. - Nem kell, innen már megoldom egyedül is. Siess a buszra. - mosolyog rám. - Köszi, szia. - intek neki majd rohamos léptekkel indulok meg a buszmegálló felé. Már besötétedett és az utcalámpák is csak gyér, tompa fényt biztosítanak. Utálok sötétben az utcán sétálni, nem mintha veszélyes környék lenne, de akkor sem akarom kísérteni a sorsom. Éppen a sarkon kanyarodok be amikor látom a buszt megállni, az utolsó pár métert már futva teszem meg, de mielőtt időben odaérnék a sofőr tovább hajt. - Francba. - lihegve állok meg az út szélén. Ez volt az utolsó busz és én lekéstem. Az órámra pillantok ami kilenc óra két percet mutat, vagyis két percen múlt hogy elérjem. Dühös vagyok és fázok. A tavaszi esték sem biztosítanak kellemes időjárást. Kezeimmel átölelem magam és gyalog indulok meg a kollégium felé. Hosszú séta vár rám és már ennek a gondolata is kiborít. Már vagy tíz perce gyalogolok amikor érzékelem hogy egy fekete autó halad el mellettem majd kigyullad a fék lámpa és megáll. A szívem már a torkomban dobog, csak remélni merem hogy élve és épségben jutok haza, és aki most megállt nem egy elmebeteg aki magamfajta lányokra vadászik az éjszaka. Az autó visszatolat majd megáll mellettem. Megtorpanok és félelemtől remegve fordulok a jármű felé amin az ablak lehúzódik és én egy ismerős arcot pillantok meg. - Megijesztettél Joseph. - szinte felkiáltok, de közben meg is könnyebbülök hogy nem egy sorozatgyilkossal van dolgom. - Késő este nem biztonságos sétálgatnod. Gyere, elviszlek. - ajánlja fel kedvesen. - Lekéstem a buszomat. Elhiheted hogy nem önszántamból fagyok halálra. - dideregve oktatom ki. - Mondtam hogy elviszlek, gyere. - hív ismét. - Nem kell. Boldogulok egyedül is. - megrázom a fejem. - Miért vagy velem ennyire ellenséges? - kérdezi miközben leállítja a az autót majd kiszáll és egyenesen felém sétál. - Hagyj békén, már megmondtam. - felelem, de az érzelmek szinte kitörnek belőlem és már nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet. - Mi történt veled Rosie? - meghökkenve néz rám. - Nem történt velem semmi. Sosem voltunk barátok Joseph. Lásd be kérlek. - szinte könyörögve beszélek hozzá. - Miről beszélsz? Azok voltunk, amíg te le nem léptél. - vádlón néz rám. - Leléptem mert megjelent Miranda és tudtam hogy sikerült a műtéted. Rá volt szükséged és nem rám. Tudom mennyire szeretted a baleset előtt. Az együtt töltött idő alatt rengeteget meséltél róla nekem. - elcsuklik a hangom mert minden ehhez fűződő emlék fáj és mély nyomot hagyott bennem. - Igen szerettem őt, de ahogy mondtad is, az még a balesetem előtt volt. - magyarázkodik.

- Mi változott? - sóhajtok fel szomorúan. - Megismertelek téged. - adja meg a választ amivel meglep. - Megígérted hogy amikor felébredek a műtét után te ott leszel és emlékszel mit mondtam neked előtte? - kérdezi reménykedve. - El akartál mondani valamit nekem. - szipogok a könnyeimmel küzdve. - Szerinted mit akartam elmondani neked? - közelebb sétál hozzám de még így is van pár méter közöttünk. - Nem tudom. - a könnyeimen keresztül nézek a szemeibe. - Egy vak fickó voltam Rosie amikor megismertelek, egy szerencsétlen...- beszélni kezd és közben egyre csak csökken közöttünk a távolság ahogy felém tart. - Sötétségbe száműztem magam, de te fényt hoztál az életembe. - folytatja, a hangja tele van érzelemmel ami csak még jobban fájdítja a szívem. - És szép lassan...beléd szerettem. - már egészen közel áll hozzám. - Szeretlek téged. - lenéz rám és csak most látom hogy az ő szemeiben is könnyek csillognak. - Joseph. - felzokogok de mozdulni nem bírok, lebénított a vallomása. - Tudom hogy jóval idősebb vagyok nálad és azt is tudom hogy sok idő eltelt amióta utoljára találkoztunk de ahogy itt állsz előttem és látlak téged, csak még erősebb bennem ez az érzés. Szükségem van rád, egyszerűen képtelen vagyok nélküled élni. - egyik keze az arcomra simul és hüvelykujjával letöröl pár kósza könnycseppet. Még mindig nem tudok megszólalni. - Mondj valamit. Kérlek. - szinte könyörög. - Nem érdekel hogy idősebb vagy nálam. Kilenc év nem a világ. - jegyzem meg halkan. - Most komolyan ez az egy ragadta meg a figyelmed abból amit mondtam? - elmosolyodik és szeretettel néz le rám. - Azért jöttem el mert tudtam hogy én nem vagyok elég jó neked. Miranda nyomába sem érek. - sóhajtok fel szomorúan. - Nem. - szinte felkiált, kifejezve a tiltakozását az ellen amit mondtam. - Az a nő egy senki hozzád képest. Rosie te több mint jó vagy nekem. Tökéletes vagy. - két keze közé fogja az arcom és lágyan cirógatja a bőröm amin még mindig meg-meg jelenik egy-egy könnycsepp. - Csak mond hogy te is szeretsz. Mond hogy azt érzed amit én irántad. - suttogja és egészen közel hajol az arcomhoz. - Szeretlek Joseph. - vallom be végre most először és ahogy kimondom, egyszerre a lelkem is megkönnyebbül. Úgy érzem felszabadultam, boldognak érzem magam mert nem kell többé tagadnom, sem pedig titkolnom az érzéseimet. Joseph csak elmosolyodik majd habozás nélkül csókol meg amit én hevesen, kissé túlságosan is lelkesen viszonzok. Kezeim a nyaka köré fonom és úgy húzom magamhoz még közelebb. Nem akarom őt elengedni most hogy már az enyém és én is az övé vagyok...