30. Rész: The End

Ajánlott zene: James Arthur - Say You Won't Let Go 

Négy évvel később...

~ Rosie Emilia Swan ~

- Rosie! - Joseph hangja a fürdőszobából üti meg a fülemet miközben én a konyhában igyekszek valami reggelit készíteni indulás előtt. Négy év telt el azóta hogy Joseph utánam jött és végül saját tündérmesébe illő életet kaptam mellette. Két hete végre a diplomámat is a kezembe vehettem és azóta már csak az esküvőszervezés foglalja le minden gondolatomat és percemet. - Baj van? - kiabálok a fürdő felé, de el nem mozdulok a tűzhelytől, éppen a rántottán dolgozok. - Nem találom a nyakkendőm. - szól vissza kétségbeesetten. - Csak az orvoshoz megyünk, nem üzleti tárgyalásra. - sóhajtok fel szemforgatva. - Szerelmem. - nagy léptekkel jelenik meg a konyhában, csak egy alsónadrág takarja a testét. - Ma megtudom hogy kislányt vagy kisfiút hordasz e a szíved alatt. Ha hiszed ha nem, nekem ez fontos és egyben ünnepi esemény. Szóval hol van a nyakkendőm? - mosolyogva néz le rám miközben egyik kezét, szépen gömbölyödő pocakomra simítja. -  A gardróbszobában van, közvetlenül az ingeid mellett. - adom meg neki a választ. - Köszönöm, kicsim. - szájon csókol majd elsiet. Én csak mosolyogva nézek utána. Ha valaki megkérdezné tőlem hogy mennyire szeretem ezt a férfit, nem tudnék rendes, ésszel felfogható választ adni neki, ugyanis még én magam sem tudom szavakkal leírni hogy mit érzek amikor megpillantom őt vagy ha meghallom a hangját. Csak egy valamit tudok pontosan, azt hogy Joseph számomra az igazi és ő az a férfi aki mellett le akarom élni az életem. Amióta ismerem őt, rengeteg új dolgot fedeztem fel, ami csodálatossá teszi az életet, ilyen maga a szerelem is, vagy éppen a testi kapcsolat, pontosabban a szex. Sosem gondoltam hogy egy nap majd én is azon kevés nő közé fogok tartozni, akik elmondhatják magukról hogy a párjuk mindenben tökéletes a számukra. Én büszkén mondhatom hogy a csekély számú kivételek közé sorolandó vagyok. - Szívem. - Joseph zökkent ki a gondolataimból miközben mögém lép és átölel. Már felöltözve simul mellkasa a hátamhoz. - Tessék? - fejemet a vállának döntöm, kezeim pedig az övéire simulnak melyek már a hasamon pihennek. - Lissa hívott. Este náluk vacsorázunk. Igent mondtam mert tudom hogy te is szívesen mennél. - suttogja halkan. - Igen. Már egy hete nem voltunk náluk. - helyeselve bólogatok. Lissa és Rob már három éve házasok és van egy két éves kisfiúk is, Jamie. Kenzy már kilenc éves és amilyen cserfes kislány volt, az évek múlásával éppen olyan nagyszájú, életvidám és huncut gyerek lett. Boldog volt amikor megszületett a kisöccse, azóta is óvja őt és lépten nyomon követi Jamiet, igazán jó testvérek. - Camiék mikor jönnek? - ismét Joseph zökkent ki a gondolataimból. - Tegnap beszéltem Camival. Azt mondta hogy lehet hogy már csak az esküvőnkön találkozunk velük. - sóhajtok fel szomorúan hiszen addig még egy teljes hónap vissza van. - Ez érthető az ő állapotában. - Joseph bólint majd arcon csókol. - Tudom de akkor is hiányzik. - nevetek fel. Cami és Michael is az első közös gyermeküket várják. Cami már a kilencedik hónapban van, így bármelyik nap szülhet. Kisfiúk lesz és már legalább annyira várják a picit, mint amennyire Joseph és én a mi babánkat...

Öt évvel később...

- Gondoltad volna hogy egy nap majd így élünk? - kérdezem a mellettem fekvő férfit akit már lassan tíz éve szeretek. - Csak reméltem. - mosolyodik el majd magához ölel és én a mellkasára hajtom a fejem. - Szeretlek Joseph. - suttogom, elérzékenyülve. - Én is szeretlek és a gyerekeinket is. Boldoggá tesz a családunk. - mondja teljesen komolyan és számomra minden szava sokat jelent. A kislányunk Cecelia már majdnem öt éves, a kisfiúnk Toby pedig két éves. Velük egy igazi, boldog család vagyunk. Azt hiszem, sőt tudom hogy az életem tökéletes. - Harminckilenc éves vagyok. - szólal meg ismét Joseph de nem igazán értem a megjegyzése okát. - És? - kissé megemelem a fejem hogy a szemébe nézhessek. - Te lassan betöltöd a harmincat. - mondja tovább de még mindig nem értem mire akar célozgatni, az életkorunkkal. - Nagy családot akarok. - mélyen a szemembe néz miközben közli velem a gondolatait. - Ez mit is jelent pontosan? - érdeklődök már boldog vigyorral az arcomon mert pontosan tudom hogy mit fog mondani. - Cece és Toby a világ legszebb és legcsodálatosabb gyerekei, elfogult vagyok velük de ha nem lennék az akkor is ezt mondanám. - nevetve kezd bele a mondandójába. - Anyagilag remekül állunk. - folytatja. - Nincs akadálya annak hogy még több csodás gyerekünk legyen. - beszél továbbra is a szemembe nézve. - Hány gyereket szeretnél még? - nevetek fel boldogan de azt hiszem az arcom pontosan elárulja rólam azt is hogy én mennyire szeretném azt a jövőképet magunknak amit Joseph lát és álmodott meg számunkra. - Nem tudom. - vonja meg a vállát. - Nem terveztem meg részletesen az életünket, csak annyit tudok hogy melletted akarom leélni a sajátomat. - mosolyogva hajol ajkaimra és megcsókol. - Cece és Toby pedig csak még egészebbé teszik mindezt. - körbe pillant de tudom hogy képletesen érti és magára az életre céloz. - Én is szeretném ha a családunk bővülne. - mosolyogva bújok hozzá. - Mielőtt megismertelek, nem akartam családot. Csak izgalomra és kihívásokra vágytam. De amikor beléptél az életembe minden megváltozott. Ennyi év elteltével már tudom hogy a balesetem volt a lehető legjobb dolog ami velem történt, mert így megismertelek téged. - magához ölel és szorosan mégis gyengéden tart a karjaiban. - Szeretlek Rosie. - egyik kezével végig simít az arcomon. - Én is szeretlek Joseph. - suttogom majd újabb szerelmes csókot hint ajkaimra...

Tíz évvel később...

- Cece, Toby, Ana, Josh! - kiáltom a gyerekeim nevét a konyhából. Nehéz az élet ennyi gyerekkel, de boldog minden velük töltött pillanat. - Anya kérlek gyorsan mond mert randim van. - Cece jelenik csak meg miközben én az ebédet próbálom összehozni. - Randid? - Joseph a konyhapult másik végén morogva néz a lányára. - Tizenöt éves vagyok és anya elengedett. - Cece tisztelettudóan világosítja fel az apját. A tinédzser kor sem vette el belőle azt amit Joseph és én tanítottunk neki, a család fontosságát. - Menj csak szívem, csak szólni akartam hogy kész az ebéd. - mosolygok a lányomra. - Paul és én moziba megyünk utána beülünk valahová enni. - Cece lelkesen közli hogy mik a terveik a barátjával Paulal. - Rendben. - bólintok és Cece már indulna is de Joseph nem olyan engedékeny mint én. - Állj csak meg kishölgy. - szól a lányunk után. - Igen apa? - Cece mézes mázasan, kiskutya szemekkel néz az apjára, ennek még Joseph sem tud ellenállni és hamar letesz az apai szigor gyakorlásáról. - Jó szórakozást. - mosolyog végül Cecere és némi zsebpénzt is a kezébe ad. Cece boldogan öleli át az apját majd elrohan. - Tudni akarom hogy ki ez a Paul gyerek. - Joseph morcosan néz ki az ablakon, amit én csak nevetve fogadok. - Öhm...Paul...tudod...Cami és Michael fia. - nevetéstől könnyes szemekkel nézem ahogy Joseph végre rájön hogy elég jól ismeri már a lányunk udvarlóját. - Oh! - meglepetten sóhajt fel. - Tudhattam volna. - neveti el magát ő is. - Paul jó gyerek, kedvelem. Nincs ellenemre hogy Cece vele csavarogjon. - mondja végül határozottan majd ezzel a témát le is zárva magához von és megcsókol. - Elmész az ikrekért? - kérdezem pár pillanattal később elszakadva tőle. - Persze. - ajkait újra az enyémekre simítja. - Maya a tánctanáránál van, Claire pedig zongoraórán. - világosítom fel a férjemet. És igen, igen, igen. Hat gyönyörű gyermek édesanyja vagyok. Cece tizenöt éves, Toby tizenkettő, Maya és Claire lassan kilenc évesek, Ana hét éves míg Josh a legkisebb a maga öt évével. - Rendben. Egy óra és itthon vagyunk. - Joseph kezébe veszi a kocsikulcsot de mielőtt kilépne a konyhából még visszalép és megcsókol. - Szeretlek. - suttogja ajkaimra majd elsétál. Lassan húsz éve szeretjük egymást még sem enyhült egyikünkben sem a másik iránt érzett mindent elsöprő szerelem. Az életem határozottan meseszerű Joseph mellett. És a hat gyönyörű gyermekünk...nos...ők az a bizonyos hab a tortán....  

The End...