21. Rész: Túl nagy ár

~ Rosie Emilia Swan ~

Álmosan lépek ki a szobám ajtaján. Korán reggel van még és az iménti zuhany sem ébresztett fel teljesen. A házat már megtölti a zene ami eddig szokatlan volt de most hogy Lissa és Kenzy itthon van megszokottá vált. Lassan lépkedek le a lépcsőn, a falióra éppen fél nyolcat mutat és ahogy a nappaliba érek elmosolyodok. Kenzy a tévé előtt táncol, az egyik kedvenc meséje a Jégvarázs betétdalát énekelve együtt a szereplővel. - Let it go, let it go I am one with the wind and sky Let it go, let it go  You'll never see me cry Here I stand  And here I'll stay Let the storm rage on. - csilingelő hangján énekel és utánozza Elsa mozdulatait. - Aranyos, nem igaz? - Rob halkan szólal meg mellettem, meg is ijeszt és egyben meglep a jelenléte bár azt már tudom hogy ő és Lissa egy párt alkotnak. - Igen. Tündéri kislány. - mosolyodok el még jobban. - Gyere! Nehogy megzavarjuk a hercegnőt. Kérsz kávét? - mutat a konyha felé. - Most nem. Még fel kell ébresztenem Josephet. Kilenc órára van időpontja az orvosnál. - adom meg neki a választ. - Joseph már a konyhában van Lissaval. - közli Rob ami meg lep. - Az én feladatom lett volna gondoskodni róla. Sajnálom. - bocsánatkérően nézek Robra aki csak mosolyogva ingatja a fejét. - Lissanak már hiányzott Joseph ezért szerette volna ma ő ébreszteni és rád is rád fért már egy kis pihenés. - biztat miközben a konyha felé sétálunk. - Köszönöm. - bólintok. - Jó reggelt. - Lissa azonnal feláll a pulttól és átölel amint megpillant. Jól esik hogy családtagként kezelnek, de nekem ez még mindig szokatlan. - Jó reggelt. - köszönök szégyenlősen. - Tudnál ma vigyázni Kenzyre? - Lissa reménykedve néz rám. - Persze, szívesen. De kilencre Josephet be kell kísérnem a kórházba. - mondom miközben egy pohár narancslevet töltök magamnak. - Lissa és Rob visz be a kórházba. Azért kellene Kenzyre vigyáznod. - szólal meg Joseph is. - Oh. Öhm...rendben. - zavartan pislogok. Egyáltalán nem értem hogy miért cserélt le hirtelen és aggaszt is hogy megtette. - Természetesen csak ha nem baj. - Lissa kedvesen mosolyog rám. - Nem. Nem baj. - rázom meg a fejem majd gyors lépésekkel elhagyom a konyhát. Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem értem hogy Joseph miért nem akar velem menni a vizsgálatokra. - Rosie. - Kenzy kap el amikor a nappalin haladok át. - Tessék? - pillantok le rá. - Tudod a Let it go dalszövegét? - kérdezi csillogó szemekkel. - Annyiszor meghallgattad már hogy igen, rám is ragadt a szövegből. - nevetek fel. - Elénekeled? - úgy könyörög hogy nem lehet neki ellenállni. - Miért? - érdeklődök miközben leülök a kanapéra. - Mert te is hercegnő vagy. - kuncogva mászik az ölembe. - Bárcsak az lennék. - sóhajtok fel. - De az vagy. És amíg te énekelsz addig én befonom a hajad. - apró kezeibe veszi a tincseimet és azokkal kezd el játszani. - Rendben. - adom meg magam és halkan énekelni kezdem a mese főcímdalát. - Tudtad hogy új apukám lesz? - szakít félbe a dal felénél, de nem zavar. - Igen. - bólintok. - Szeretem Rob aput. - fecseg tovább. - Szerintem elég ha csak apunak szólítod vagy Robnak. - nevetek fel. - Jó. - kuncog apró kezeit a szája elé téve. - Most már nem csak anyu babája vagyok. - mesél tovább lelkesen. Imádnivalóan aranyos ahogy beszél. - Neked mikor lesz babád? - kérdezi kíváncsian. - Tudod kicsim. Anyukád hercegnő és megtalálta a hercegét, így nekik van babájuk, te. De én még nem találtam meg a hercegem ezért nincs babám és nem tudom mikor lesz. - próbálom neki gyerek nyelven elmagyarázni amire kíváncsi. - De Joseph bácsi a herceged, nem? - értetlenül néz fel rám. - Nem, drágám. Joseph bácsi a barátom. - simogatom meg a haját. - Kenzy gyere reggelizni. - Lissa hangja szakítja félbe a csevegésünk és ahogy a hang irányába fordulok látom hogy Joseph is mellette áll. Biztos vagyok benne hogy mindent hallottak. Kenzy mosolyogva mászik ki az ölemből és az anyja felé rohan, akivel rövidesen a konyha felé veszik az irányt. Joseph azonban egy helyben áll a boltív alatt. - Szükséged van valamire? - kérdezem megtörve a csendet. - Dühös vagy rám? - a botja segítségével közeledik a kanapéhoz majd amint kitapogatja a helyet leült mellém. - Nem. Csak nem értem miért nem én kísérlek a kórházba. - vallom be őszintén. - Ennek csak két nyomós oka van. - neveti el magát.

- És mi az? - sürgetem. - Az egyik az hogy Lissa hivatalosan a balesetem óta a felügyelőm, ha úgy tetszik nevezhetjük gyámnak is. - sóhajt fel. - És mivel ma beszélem meg az orvosommal hogy vállalom a műtétet, Lissanak is jelen kell lennie. - magyarázza el és én teljesen hülyének érzem magam. - Értem. - bólintok. - És mi a másik oka? - kíváncsiskodok tovább. - Az személyes ok. - hátradől a kanapén és elhallgat. - Mond már. - szólok rá. - Gyűlölöm ahogy Dr. Stangle a nyálát csorgatja amikor ott vagy. - mondja halkan. - Mi? Honnan veszed ezt a butaságot? - meglepve nézek rá. - Vak vagyok de nem süket. Mindig bókolgat neked, hallom a hangján hogy bájolog veled. Szánalmas. - Joseph lenézően sorolja és így jobban belegondolva Dave tényleg mindig túl közvetlen velem, de hát nem csoda hiszen egyszer úgy volt hogy randizunk is, csak az nem úgy sült el ahogy terveztük. - Miért zavar ez téged? - vonom kérdőre. - Csak zavar és kész. - vonja meg a vállát. - Te túl jó vagy ahhoz a dokihoz. - teszi hozzá halkan. - Inkább fordítva. Ő túl jó hozzám. - szomorúan sóhajtok fel. - Elég legyen már ebből Rosie. - szól rám erélyesen. - Mindig azt mondod hogy ne ostorozzam magam a vakságom miatt és én próbálok is így tenni. De akkor te se nézd le magad. Mert nagyon is értékes vagy. Tökéletes vagy Rosie, ártatlan és bájos. Jobbat érdemelsz Davenél. - indulatosan beszél mégis kedvesen. - Joseph én minden vagyok csak tökéletes nem. - ellenkezek. - Számomra az vagy. - motyogja. - Ezt hogy érted? - megilletődve pillantok rá. - Sehogy nem értem. Csak úgy gondolom hogy tökéletes vagy és egy nap majd találkozol valakivel aki elég jó lesz hozzád. - közli határozottan. - Remélem. - csupán ennyit tudok kinyögni, mert helytelen lenne ha őszintén kifejteném amit gondolok. Pedig szívesen hozzá tenném hogy már találkoztam a számomra megfelelővel, aki nem más mint ő. - Hallottam amit Kenzy mondott neked. - tereli a témát mosolyogva. - Melyik részét? - kérdezek vissza. - Hogy én vagyok a herceged. - nevet fel. - Még kislány. Nem tudja mit jelent amit mond. Próbáltam megértetni vele hogy mi csak barátok vagyunk és nem te vagy a hercegem, ahogy én sem vagyok a hercegnőd. - fáj minden szót kimondani, mert én is így érzem. Nekem Joseph a minden. - Igaz. - bólint de az arcán csalódottság jelenik meg. - Baj van? - megfogom a kezét és ő egybefonja ujjainkat. Ez már megszokott, baráti szokásunk. - Nem. Csak a műtéten gondolkodtam. - feleli. - Nincs mitől félned. Sikerülni fog. - biztatom. - Igen csak nem akarok túl nagy árat fizetni a műtét sikeréért. - jegyzi meg. - Ezt hogy érted? - simítok végig a kézfején. - Még mindig a gondolataimban motoszkál hogy te nem örülsz a műtétnek. És nem akarlak elveszíteni, túl nagy ár lenne a látásomért. - átkarol és magához ölel. - A látásodért semmi sem túl nagy ár. - ellenkezek. - Inkább élek vakon életem végéig mint nélküled. - jelenti ki és az én szívem hevesen kezd dobogni. Ennél gyönyörűbb dolgot még senki nem mondott nekem. - Nincs mitől félned. Nem fogsz elveszíteni. Ahogy megbeszéltük. - puszilom meg az arcát. - Most pedig ideje indulnotok Lissaval, ugyanis fél kilenc és kilencre vár titeket Dave. - felállok és magammal húzom őt is.  - Oké. - nevetve követ a konyhába...