22. Rész: Jealous

Két héttel később...

~ Rosie Emilia Swan ~

Fáradtan fordulok a másik oldalamra, ám az ébresztő ebben a pillanatban szólal meg. Annyira rövidnek bizonyul ez az éjszaka, s a testem kicsit több alvásért könyörög, ám nem engedhetem ezt meg magamnak. Ma korán kell bemennem a kórházba Josephel, ugyanis véget ért a két hetes gyógyszeres kezelése és ma beszéli meg Davel hogy ezek után mikor kerül sor a műtétre. Lissa egy hete elutazott Kenzyvel és Robal hogy kicsit együtt legyenek, ezért megyek ma én Josephel. Nagyot ásítva kelek ki az ágyamból és azonnal a fürdőbe sietek ahol egy gyors zuhany után felöltözök és a hajamat is megigazítom. Miközben a fésűmet végig húzom a tincseimen , tekintetem megakad a Lissatól kapott parfümöm üvegén. Eddig nem volt alkalmam használni, de most hirtelen ötlettől vezérelve fújok magamra egy keveset. Az illata kellemes, egyszerűen tökéletes. Azt is mondhatnám hogy illik hozzám, de tudom hogy ez drága holmi. Én soha nem vehetnék ilyet magamnak, ezért sem értem hogy Lissa miért halmoz el ilyen drága ajándékokkal. Az új kollekciójából is minden egyes darabból kaptam egyet a méretemben. Nem lehetek neki elég hálás. - Rosie? - hallom meg Joseph kiáltását ami kizökkent a gondolataimból és futólépésben közelítem meg a szobáját. - Baj van? Fáj valamid? - aggódva ülök le az ágya szélére. - Nem csak, nem tudtam hogy mennyi az idő. Elaludtam? - kérdezi izgatottan. Már napok óta ezt várja. Izgul a műtét miatt, de én biztos vagyok benne hogy sikerülni fog és ő visszanyeri a látását. - Nem aludtál el. Időben vagyunk. Én már kész vagyok. Te jössz. - mosolyodok el. - Mi ez az illat? - mély levegőt vesz. - Öhm...a parfümöm. Lissatól kaptam. - vallom be szégyenlősen. - Áh értem. Gondolom ki is öltöztél a jeles alkalomra hiszen Davel találkozol ma. - mogorván dől vissza fekvőhelyzetbe. - Nem. Nem miatta. - csóválom a fejem. Nem értem mi rosszat tettem már megint hogy ezt a bánásmódot érdemlem. - Tényleg? Nem miatta? Akkor mi ez a változás hirtelen? - kérdezi szemrehányóan. - Joseph kérlek ne beszélj így velem. - suttogom már a sírás szélén állva. Amióta szeretem őt, minden rossz szava képes kiváltani belőlem a sírást. Túlságosan érzékeny vagyok ha az ő véleményéről van szó. - Már nem bánnám ha túl lennék a műtéten legalább megszabadulok attól a senkiházitól. - utal az orvosra. Egyre dühösebb és nem tudom megérteni hogy mi baja van Davel. - Gyere. Öltözz fel. - próbálom terelni a témát. - Nem hagyom szó nélkül ha ma is bájolog veled. - jelenti ki határozottan. - Rendben. Ahogy akarod. - hagyom rá az egészet és a szekrényéhez lépve előveszem a ruháit. - Nem rád vagyok dühös. - szólal meg ismét amikor az ingét gombolom be. - Tudom. De azt sem értem hogy Davel mi a bajod. - vallom be őszintén. - Nincs vele bajom csak ne menjen a közeledbe. - vonja meg a vállát. - Úgy beszélsz mintha féltékeny lennél. - igazítom meg a zakóját. - Talán az vagyok. - feleli alig hallhatóan. - Ne viccelj Joseph. - nevetek fel. - Nem vicceltem. De bizonyára jobb parti számodra egy sikeres orvos, mint egy magam fajta vak fickó. - löki el a kezem a zakójáról. - Dave engem nem érdekel. Jó nekem így egyedül. - magyarázkodok. - És én érdekellek? - teszi fel a kérdést. - Miért kérdezed ezt? - kerülöm a válasz adást. - Látod?! Nem felelsz. - szomorúan sóhajt fel. - Én szeretlek Joseph. Fontos vagy nekem. Barátok vagyunk. - próbálom visszahozni a jókedvét, bár én magam sem értem a viselkedését. - Mindegy. Hagyjuk az egészet. - legyint és én visszalépek elé hogy megigazítsam a zakója gallérját. Miközben a figyelmem a zakó anyagának szentelem, érzem ahogy Joseph kezei a derekam köré csúsznak és egyszerűen magához ölel. Nem ellenkezek, sőt jól esik az érintése. - Szeretném azt hinni hogy miattam van a parfüm. - suttogja. - Joseph...- meglepetten nézek rá, figyelem az arcvonásait és rá kell jönnöm hogy komolyan beszél. - Abban biztos lehetsz hogy nem Dave miatt van és más férfi miatt sem. - jelentem ki. Azt nem mondhatom hogy miatta próbálok szebb és jobb lenni, mert akkor elárulnám hogy szerelmes vagyok belé. Ezt pedig nem tehetem. - Kérhetek valamit? - még mindig halkan beszél. - Csókolj meg. - lehunyja szemeit és felsóhajt. Alig hiszek a fülemnek és félek is hogy ez megint csak egy tréfa a részéről mint amikor táncoltunk. - Miért? - remeg meg a hangom. - Csak úgy. - mosolyodik el kedvesen. - Biztos vagy benne? - kérdezem zavartan. - Nem is ellenkezel? - nevet fel a kérdésemet kikerülve. - Nem. - vágom rá azonnal. - Csak csókolj meg. - suttogja és én nem akarom tovább húzni az időt. Lehunyom a szemem és ajkaimat az övére simítom. Azonnal reagál és gyengéden csókol vissza majd lassan elmélyíti a csókot amivel meg is lep, mivel csak egy egyszerű csókról volt szó, ez viszont annál több. Nyelve az enyémhez simul aminek következtében jól eső érzés fut végig a gerincem vonalán. Sokszor elképzeltem már hogy megcsókol de ez annál sokkal de sokkal jobb. Belemosolyog a csókba amikor észleli hogy remeg minden porcikám és el is húzódik de csak hogy levegőt vegyen. Homlokát az enyémnek dönti és én kinyitom a szemem. Az ő szemei még csukva és mosolyog. - Köszönöm. - suttogja. - Igazán...nincs mit. - próbálom rendezni a légzésem. Zavarban vagyok és közben madarat lehetne fogatni velem. Tudom hogy neki ez csak egy csók volt és nem jelentett számára semmit, de nem nagyon is sokat. - Indulhatunk. - lépek el tőle. - Igen. - bólint majd belekarolok és levezetem őt a lépcsőn egészen az autóig amiben már a sofőr vár minket. A kórház felé vezető úton egy szót sem szólunk. Én nem is tudnék mit mondani még mindig a csókja hatása alatt állok. - Megérkeztünk. - figyelmeztet a sofőr és leparkol. Segítek Josephnek kiszállni és Dave rendelőjéhez vezetem. Nem kell sokat várnunk, szinte azonnal fogad is minket. 

- Joseph, de jó hogy itt vagy. - kezet ráz vele majd segít neki felülni a vizsgálóra. - Rosie örülök hogy ezúttal te jöttél. Hogy vagy? - Dave figyelme rám szegeződik. - Köszönöm jól vagyok. - mosolygok rá udvariasan. - Ha megvizsgáltam Josephet beszélhetnénk négyszemközt? - kérdezi tőlem sejtelmesen. - Öhm..persze. - bólintok bár el sem tudom képzelni hogy miről akar velem beszélni. - Dave nem akarlak lelombozni de te az orvosom vagy, Rosie pedig az én segítőm. Vele csak az én állapotomról kell beszélned, ahhoz pedig nem kell négyszemközt lennetek. - Joseph mogorván beszél Davhez. - Bocsáss meg Joseph de ez nem az állapotoddal kapcsolatos. - Dave elsétál tőlem és Joseph mellé lép miközben vizsgálni kezdi. - Rosie! - Joseph ejti ki a nevemet. Nem mondja ki de tudom hogy mire gondol. Én azonban jobbnak látom ha csendben maradok. - Nem engedélyezem hogy randevút kérj Rosietól. - Joseph ismét Davhez beszél. Döbbenten figyelem őt. - Nem hiszem hogy az engedélyedre szorulok Joseph. Rosie azt csinál amit akar a szabadidejében. - Dave egyszerűen kezeli a helyzetet és nem is veszi komolyan Josephet. - Ebben igazad van. De Rosie a szabadidejében is velem van. - Joseph arcára önelégült mosoly ül ki. - Mert állandó gondozásra szorulsz. - Dave megjegyzése egyáltalán nem orvoshoz méltó és nehezemre esik nem felképelni ezért őt. - Oh igen. - Joseph felnevet. Egyáltalán nem vette magára, amit azért jó jelnek veszek. - Egy órával ezelőtt például az ajkaimat gondozta a csókjával. - nevet egyre hangosabban, én viszont majdnem összeesek a szavait hallva. Dave rám kapja a tekintetét és nyilván a pírba borult arcom elárulja hogy Joseph igazat mond. - Zárjuk le a témát. - Dave ellép Josephtől és egy papírra kezd írni. - A vak fickó nyert doki. - veti még oda Joseph. De Dave nem reagál. - Három nap múlva gyere be ha lehet korán reggel és még délután elvégezzük a műtétet. - Dave kimérten szólal meg. A jókedve elillant és már nem mint barát hanem mint orvos beszél Josephez. - Úgy lesz. De remélem nem szúrod el a műtétet. - Joseph lemászik a vizsgálóról amiben már én segítek neki. - Orvos vagyok Joseph. Jót akarok a betegeimnek. Neked is. - Dave rám néz miközben Josephhez beszél. Tudom hogy őszinte. Az iménti szóváltás nem befolyásolja azt ahogy Joseph műtétjét végzi majd. Dave remek orvos és jó ember. - Akkor viszlát. - kezembe adja a papírt és el is mosolyodik. - Viszlát. - köszönünk el majd Josephet kikísérem az épületből az autóhoz. - Nem értem mire volt ez jó. - mondom kicsit feszülten már haza felé tartva. - Majd megérted. - vonja meg a vállát Joseph. - Remek. - sóhajtok fel mérgesen. - Haragszol rám? - halkan teszi fel a kérdést miközben egyik keze az enyémre talál. - Igen. - húzódok el. - Ha akarod vissza mehetsz az orvoshoz, ha ennyire akarod őt. - kemény hangon csattan fel. - De nem kell Joseph. Csak nem kellett volna ilyen bunkónak lenned. Mire volt ez jó? Hm? És a csók? - vonom kérdőre. - Mondtam már hogy majd idővel megtudod. - rázza le ismét a témát. -  Csak győzzem kivárni. - duzzogok továbbra is. De talán nem is Dave miatt vagyok mérges, hanem mert megcsókoltam Josephet a kérésének eleget téve, ezzel azonban csak még jobban bántottam magam. Nem lehetek naiv. Nem kergethetek hiú ábrándokat. Josephnek én csak egy barát vagyok és ez fáj. Ezek után nem kérhet tőlem helytelen dolgokat, mint például egy csók. Nem! Nem és nem! Erősnek kell lennem...