30. Rész: The End

Ajánlott zene: James Arthur - Say You Won't Let Go 

Négy évvel később...

~ Rosie Emilia Swan ~

- Rosie! - Joseph hangja a fürdőszobából üti meg a fülemet miközben én a konyhában igyekszek valami reggelit készíteni indulás előtt. Négy év telt el azóta hogy Joseph utánam jött és végül saját tündérmesébe illő életet kaptam mellette. Két hete végre a diplomámat is a kezembe vehettem és azóta már csak az esküvőszervezés foglalja le minden gondolatomat és percemet. - Baj van? - kiabálok a fürdő felé, de el nem mozdulok a tűzhelytől, éppen a rántottán dolgozok. - Nem találom a nyakkendőm. - szól vissza kétségbeesetten. - Csak az orvoshoz megyünk, nem üzleti tárgyalásra. - sóhajtok fel szemforgatva. - Szerelmem. - nagy léptekkel jelenik meg a konyhában, csak egy alsónadrág takarja a testét. - Ma megtudom hogy kislányt vagy kisfiút hordasz e a szíved alatt. Ha hiszed ha nem, nekem ez fontos és egyben ünnepi esemény. Szóval hol van a nyakkendőm? - mosolyogva néz le rám miközben egyik kezét, szépen gömbölyödő pocakomra simítja. -  A gardróbszobában van, közvetlenül az ingeid mellett. - adom meg neki a választ. - Köszönöm, kicsim. - szájon csókol majd elsiet. Én csak mosolyogva nézek utána. Ha valaki megkérdezné tőlem hogy mennyire szeretem ezt a férfit, nem tudnék rendes, ésszel felfogható választ adni neki, ugyanis még én magam sem tudom szavakkal leírni hogy mit érzek amikor megpillantom őt vagy ha meghallom a hangját. Csak egy valamit tudok pontosan, azt hogy Joseph számomra az igazi és ő az a férfi aki mellett le akarom élni az életem. Amióta ismerem őt, rengeteg új dolgot fedeztem fel, ami csodálatossá teszi az életet, ilyen maga a szerelem is, vagy éppen a testi kapcsolat, pontosabban a szex. Sosem gondoltam hogy egy nap majd én is azon kevés nő közé fogok tartozni, akik elmondhatják magukról hogy a párjuk mindenben tökéletes a számukra. Én büszkén mondhatom hogy a csekély számú kivételek közé sorolandó vagyok. - Szívem. - Joseph zökkent ki a gondolataimból miközben mögém lép és átölel. Már felöltözve simul mellkasa a hátamhoz. - Tessék? - fejemet a vállának döntöm, kezeim pedig az övéire simulnak melyek már a hasamon pihennek. - Lissa hívott. Este náluk vacsorázunk. Igent mondtam mert tudom hogy te is szívesen mennél. - suttogja halkan. - Igen. Már egy hete nem voltunk náluk. - helyeselve bólogatok. Lissa és Rob már három éve házasok és van egy két éves kisfiúk is, Jamie. Kenzy már kilenc éves és amilyen cserfes kislány volt, az évek múlásával éppen olyan nagyszájú, életvidám és huncut gyerek lett. Boldog volt amikor megszületett a kisöccse, azóta is óvja őt és lépten nyomon követi Jamiet, igazán jó testvérek. - Camiék mikor jönnek? - ismét Joseph zökkent ki a gondolataimból. - Tegnap beszéltem Camival. Azt mondta hogy lehet hogy már csak az esküvőnkön találkozunk velük. - sóhajtok fel szomorúan hiszen addig még egy teljes hónap vissza van. - Ez érthető az ő állapotában. - Joseph bólint majd arcon csókol. - Tudom de akkor is hiányzik. - nevetek fel. Cami és Michael is az első közös gyermeküket várják. Cami már a kilencedik hónapban van, így bármelyik nap szülhet. Kisfiúk lesz és már legalább annyira várják a picit, mint amennyire Joseph és én a mi babánkat...

Öt évvel később...

- Gondoltad volna hogy egy nap majd így élünk? - kérdezem a mellettem fekvő férfit akit már lassan tíz éve szeretek. - Csak reméltem. - mosolyodik el majd magához ölel és én a mellkasára hajtom a fejem. - Szeretlek Joseph. - suttogom, elérzékenyülve. - Én is szeretlek és a gyerekeinket is. Boldoggá tesz a családunk. - mondja teljesen komolyan és számomra minden szava sokat jelent. A kislányunk Cecelia már majdnem öt éves, a kisfiúnk Toby pedig két éves. Velük egy igazi, boldog család vagyunk. Azt hiszem, sőt tudom hogy az életem tökéletes. - Harminckilenc éves vagyok. - szólal meg ismét Joseph de nem igazán értem a megjegyzése okát. - És? - kissé megemelem a fejem hogy a szemébe nézhessek. - Te lassan betöltöd a harmincat. - mondja tovább de még mindig nem értem mire akar célozgatni, az életkorunkkal. - Nagy családot akarok. - mélyen a szemembe néz miközben közli velem a gondolatait. - Ez mit is jelent pontosan? - érdeklődök már boldog vigyorral az arcomon mert pontosan tudom hogy mit fog mondani. - Cece és Toby a világ legszebb és legcsodálatosabb gyerekei, elfogult vagyok velük de ha nem lennék az akkor is ezt mondanám. - nevetve kezd bele a mondandójába. - Anyagilag remekül állunk. - folytatja. - Nincs akadálya annak hogy még több csodás gyerekünk legyen. - beszél továbbra is a szemembe nézve. - Hány gyereket szeretnél még? - nevetek fel boldogan de azt hiszem az arcom pontosan elárulja rólam azt is hogy én mennyire szeretném azt a jövőképet magunknak amit Joseph lát és álmodott meg számunkra. - Nem tudom. - vonja meg a vállát. - Nem terveztem meg részletesen az életünket, csak annyit tudok hogy melletted akarom leélni a sajátomat. - mosolyogva hajol ajkaimra és megcsókol. - Cece és Toby pedig csak még egészebbé teszik mindezt. - körbe pillant de tudom hogy képletesen érti és magára az életre céloz. - Én is szeretném ha a családunk bővülne. - mosolyogva bújok hozzá. - Mielőtt megismertelek, nem akartam családot. Csak izgalomra és kihívásokra vágytam. De amikor beléptél az életembe minden megváltozott. Ennyi év elteltével már tudom hogy a balesetem volt a lehető legjobb dolog ami velem történt, mert így megismertelek téged. - magához ölel és szorosan mégis gyengéden tart a karjaiban. - Szeretlek Rosie. - egyik kezével végig simít az arcomon. - Én is szeretlek Joseph. - suttogom majd újabb szerelmes csókot hint ajkaimra...

Tíz évvel később...

- Cece, Toby, Ana, Josh! - kiáltom a gyerekeim nevét a konyhából. Nehéz az élet ennyi gyerekkel, de boldog minden velük töltött pillanat. - Anya kérlek gyorsan mond mert randim van. - Cece jelenik csak meg miközben én az ebédet próbálom összehozni. - Randid? - Joseph a konyhapult másik végén morogva néz a lányára. - Tizenöt éves vagyok és anya elengedett. - Cece tisztelettudóan világosítja fel az apját. A tinédzser kor sem vette el belőle azt amit Joseph és én tanítottunk neki, a család fontosságát. - Menj csak szívem, csak szólni akartam hogy kész az ebéd. - mosolygok a lányomra. - Paul és én moziba megyünk utána beülünk valahová enni. - Cece lelkesen közli hogy mik a terveik a barátjával Paulal. - Rendben. - bólintok és Cece már indulna is de Joseph nem olyan engedékeny mint én. - Állj csak meg kishölgy. - szól a lányunk után. - Igen apa? - Cece mézes mázasan, kiskutya szemekkel néz az apjára, ennek még Joseph sem tud ellenállni és hamar letesz az apai szigor gyakorlásáról. - Jó szórakozást. - mosolyog végül Cecere és némi zsebpénzt is a kezébe ad. Cece boldogan öleli át az apját majd elrohan. - Tudni akarom hogy ki ez a Paul gyerek. - Joseph morcosan néz ki az ablakon, amit én csak nevetve fogadok. - Öhm...Paul...tudod...Cami és Michael fia. - nevetéstől könnyes szemekkel nézem ahogy Joseph végre rájön hogy elég jól ismeri már a lányunk udvarlóját. - Oh! - meglepetten sóhajt fel. - Tudhattam volna. - neveti el magát ő is. - Paul jó gyerek, kedvelem. Nincs ellenemre hogy Cece vele csavarogjon. - mondja végül határozottan majd ezzel a témát le is zárva magához von és megcsókol. - Elmész az ikrekért? - kérdezem pár pillanattal később elszakadva tőle. - Persze. - ajkait újra az enyémekre simítja. - Maya a tánctanáránál van, Claire pedig zongoraórán. - világosítom fel a férjemet. És igen, igen, igen. Hat gyönyörű gyermek édesanyja vagyok. Cece tizenöt éves, Toby tizenkettő, Maya és Claire lassan kilenc évesek, Ana hét éves míg Josh a legkisebb a maga öt évével. - Rendben. Egy óra és itthon vagyunk. - Joseph kezébe veszi a kocsikulcsot de mielőtt kilépne a konyhából még visszalép és megcsókol. - Szeretlek. - suttogja ajkaimra majd elsétál. Lassan húsz éve szeretjük egymást még sem enyhült egyikünkben sem a másik iránt érzett mindent elsöprő szerelem. Az életem határozottan meseszerű Joseph mellett. És a hat gyönyörű gyermekünk...nos...ők az a bizonyos hab a tortán....  

The End...

29. Rész: Say You Won't Let Go

Ajánlott zene: James Arthur - Sermon

~ Rosie Emilia Swan ~

Joseph megjelenése a boltban az egész napomra rányomta a bélyegét. Egyszer már magam mögött hagytam és be kell vallanom egyszerűbb volt úgy, hogy messze volt tőlem. Nem keresett és én nem is számítottam rá de most már esélyem sincs arra, hogy ne tegye tönkre a lelki békémet. A puszta tudata annak, hogy közelebb van hozzám, mint gondoltam annyira lesújt engem, hogy alig bírok megállni a lábaimon. Mégis a külvilág számára egy pillanatra sem engedek a kemény tartásomból. A könnyeimnek nem engedek utat, inkább magamba zárom az érzéseimet és a munkába temetkezek. És mivel Sarah helyett ugrottam be, így egészen zárásig maradnom kell, sajnos. Imádok a boltban dolgozni, de azok után hogy láttam Josephet csak egy valamit akarok, egyszerűen bezárkózni a szobámba és sírni. Amikor eljöttem, fél évvel ezelőtt, hatalmas űr volt a lelkemben amit azóta sem sikerült betöltenem még a tanulással sem. Mindig az volt az álmom hogy egyetemre járjak és most hogy megtehetem, már nem ér semmit. Nem tesz boldoggá mert az eltelt idő alatt valami más lett az álmom. Nevetséges de így van. Tudom hogy az egyetlen aki boldoggá tudna tenni az Joseph, de mivel őt elüldöztem magamtól, már nem maradt számomra semmi, csak újabb kitöltetlen űr a szívemben. De ez még mindig jobb mintha mellette lennék mint barát, az számomra egyenlő lenne a pokollal. Nem tudnám elviselni ha más nő mellett látnám őt. - Rosie, zárunk. Vagy te éjjel is dolgozni akarsz? - a boltvezető nevetése zökkent ki a gondolataimból. - Már elpakoltam. És sietnem is kell, hogy elérjem a buszt. - az öltözőbe sietek ahol pillanatok alatt öltözök át és magamhoz veszem a táskámat is. - Megvárjam amíg bezársz? - kérdezem mikor már az utcán állunk és a boltvezetőnk, Ashley éppen a kulcsot keresi a táskájában. - Nem kell, innen már megoldom egyedül is. Siess a buszra. - mosolyog rám. - Köszi, szia. - intek neki majd rohamos léptekkel indulok meg a buszmegálló felé. Már besötétedett és az utcalámpák is csak gyér, tompa fényt biztosítanak. Utálok sötétben az utcán sétálni, nem mintha veszélyes környék lenne, de akkor sem akarom kísérteni a sorsom. Éppen a sarkon kanyarodok be amikor látom a buszt megállni, az utolsó pár métert már futva teszem meg, de mielőtt időben odaérnék a sofőr tovább hajt. - Francba. - lihegve állok meg az út szélén. Ez volt az utolsó busz és én lekéstem. Az órámra pillantok ami kilenc óra két percet mutat, vagyis két percen múlt hogy elérjem. Dühös vagyok és fázok. A tavaszi esték sem biztosítanak kellemes időjárást. Kezeimmel átölelem magam és gyalog indulok meg a kollégium felé. Hosszú séta vár rám és már ennek a gondolata is kiborít. Már vagy tíz perce gyalogolok amikor érzékelem hogy egy fekete autó halad el mellettem majd kigyullad a fék lámpa és megáll. A szívem már a torkomban dobog, csak remélni merem hogy élve és épségben jutok haza, és aki most megállt nem egy elmebeteg aki magamfajta lányokra vadászik az éjszaka. Az autó visszatolat majd megáll mellettem. Megtorpanok és félelemtől remegve fordulok a jármű felé amin az ablak lehúzódik és én egy ismerős arcot pillantok meg. - Megijesztettél Joseph. - szinte felkiáltok, de közben meg is könnyebbülök hogy nem egy sorozatgyilkossal van dolgom. - Késő este nem biztonságos sétálgatnod. Gyere, elviszlek. - ajánlja fel kedvesen. - Lekéstem a buszomat. Elhiheted hogy nem önszántamból fagyok halálra. - dideregve oktatom ki. - Mondtam hogy elviszlek, gyere. - hív ismét. - Nem kell. Boldogulok egyedül is. - megrázom a fejem. - Miért vagy velem ennyire ellenséges? - kérdezi miközben leállítja a az autót majd kiszáll és egyenesen felém sétál. - Hagyj békén, már megmondtam. - felelem, de az érzelmek szinte kitörnek belőlem és már nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet. - Mi történt veled Rosie? - meghökkenve néz rám. - Nem történt velem semmi. Sosem voltunk barátok Joseph. Lásd be kérlek. - szinte könyörögve beszélek hozzá. - Miről beszélsz? Azok voltunk, amíg te le nem léptél. - vádlón néz rám. - Leléptem mert megjelent Miranda és tudtam hogy sikerült a műtéted. Rá volt szükséged és nem rám. Tudom mennyire szeretted a baleset előtt. Az együtt töltött idő alatt rengeteget meséltél róla nekem. - elcsuklik a hangom mert minden ehhez fűződő emlék fáj és mély nyomot hagyott bennem. - Igen szerettem őt, de ahogy mondtad is, az még a balesetem előtt volt. - magyarázkodik.

- Mi változott? - sóhajtok fel szomorúan. - Megismertelek téged. - adja meg a választ amivel meglep. - Megígérted hogy amikor felébredek a műtét után te ott leszel és emlékszel mit mondtam neked előtte? - kérdezi reménykedve. - El akartál mondani valamit nekem. - szipogok a könnyeimmel küzdve. - Szerinted mit akartam elmondani neked? - közelebb sétál hozzám de még így is van pár méter közöttünk. - Nem tudom. - a könnyeimen keresztül nézek a szemeibe. - Egy vak fickó voltam Rosie amikor megismertelek, egy szerencsétlen...- beszélni kezd és közben egyre csak csökken közöttünk a távolság ahogy felém tart. - Sötétségbe száműztem magam, de te fényt hoztál az életembe. - folytatja, a hangja tele van érzelemmel ami csak még jobban fájdítja a szívem. - És szép lassan...beléd szerettem. - már egészen közel áll hozzám. - Szeretlek téged. - lenéz rám és csak most látom hogy az ő szemeiben is könnyek csillognak. - Joseph. - felzokogok de mozdulni nem bírok, lebénított a vallomása. - Tudom hogy jóval idősebb vagyok nálad és azt is tudom hogy sok idő eltelt amióta utoljára találkoztunk de ahogy itt állsz előttem és látlak téged, csak még erősebb bennem ez az érzés. Szükségem van rád, egyszerűen képtelen vagyok nélküled élni. - egyik keze az arcomra simul és hüvelykujjával letöröl pár kósza könnycseppet. Még mindig nem tudok megszólalni. - Mondj valamit. Kérlek. - szinte könyörög. - Nem érdekel hogy idősebb vagy nálam. Kilenc év nem a világ. - jegyzem meg halkan. - Most komolyan ez az egy ragadta meg a figyelmed abból amit mondtam? - elmosolyodik és szeretettel néz le rám. - Azért jöttem el mert tudtam hogy én nem vagyok elég jó neked. Miranda nyomába sem érek. - sóhajtok fel szomorúan. - Nem. - szinte felkiált, kifejezve a tiltakozását az ellen amit mondtam. - Az a nő egy senki hozzád képest. Rosie te több mint jó vagy nekem. Tökéletes vagy. - két keze közé fogja az arcom és lágyan cirógatja a bőröm amin még mindig meg-meg jelenik egy-egy könnycsepp. - Csak mond hogy te is szeretsz. Mond hogy azt érzed amit én irántad. - suttogja és egészen közel hajol az arcomhoz. - Szeretlek Joseph. - vallom be végre most először és ahogy kimondom, egyszerre a lelkem is megkönnyebbül. Úgy érzem felszabadultam, boldognak érzem magam mert nem kell többé tagadnom, sem pedig titkolnom az érzéseimet. Joseph csak elmosolyodik majd habozás nélkül csókol meg amit én hevesen, kissé túlságosan is lelkesen viszonzok. Kezeim a nyaka köré fonom és úgy húzom magamhoz még közelebb. Nem akarom őt elengedni most hogy már az enyém és én is az övé vagyok...

28. Rész: Nincs miröl beszélnünk

Ajánlott zene: Alex & Sierra - Little Do You Know

 Egy héttel később...

~ Rosie Emilia Swan ~

A tavaszi nap sugarai elgyengülve sütnek be a szobám ablakán enyhe fényességet adva a helyiségnek. Álmatlanul figyelem, ahogy a bútorok lassan kiválnak a feneketlen sötétségből és láthatóak lesznek. Az éjjeli lámpám fényében ülök még mindig betakarózva, és a kezemben tartott tollat nyomkodom, közben a gondolataimat igyekszem összeszedni, amik szinte alig hagynak aludni az éjszaka. Ébren forgolódok, próbálok kiűzni minden elméletet a fejemből, de képtelenségnek tűnik, ezért hajnalok hajnalán végül beadtam a derekamat és a kezembe vettem a már megviselt füzetemet. - Istenem Rosie, neked az alvás nem szerepel a szokásid között? - Molly hunyorogva ül fel az ágyán és feloltja az éjjeli lámpáját. - Uramisten, még csak hajnali hat óra. - szinte felkiált amikor észleli az időt. - Ne haragudj de egy esszét próbálok összerakni. Nem tudtam aludni. - bocsánatkérően nézek rá. A vizsgánk eredményét amitől mind a ketten féltünk tegnap kaptuk ki, szerencsére mind a ketten jól teljesítettünk. Az enyém kilencvenöt százalékos lett, aminek köszönhetően az ösztöndíjra is nagy esélyekkel pályázhatok. - Irodalomra? - érdeklődik. - Igen. - bólintok. - És nem zavar hogy két hetünk van rá megírni? Nem hiszem hogy hajnalban kellene ezt csinálnod. - csóválja a fejét rosszallóan. - Tudom, csak most kaptam ihletet. - mosolyodok el. - Melyik témát választottad? - kérdezi kíváncsian. - " Szerelmem oly nagy, mint az óceán S oly mély, adok neked belőle, lelkem S több lesz nekem: mindkettő végtelen. " - idézek a választott témámmal kapcsolatban, ezzel Mollyt próbára téve hogy rájön e ebből hogy mit választottam. - William Shakespeare - habozás nélkül kitalálja. - Igen. Imádom őt. - jegyzem meg lelkesen. - Én Vavyan Fable-t választottam mert érdekel az a téma amit mellé ajánlott a tanár. - avat be az ő választásába. Ezt a feladatot mind a ketten imádjuk, mert a tanárunk kreatív volt. Azt találta ki hogy az író és egy hozzá tartozó idézet alapján kell esszét írnunk. Én a szerelemről írok, valahogy ezt érzem magamhoz illőnek. - Milyen idézetet kaptál? - kérdezem kíváncsian. - " Vannak az írók, akik írnak, mert tudnak írni (vagy nem), és a másik térfélen ott vannak az esztéták, akik esztétizálnak, mert nem tudnak írni, pedig szörnyen szeretnének. És állati jót játszanak! Az író összerak valamiből valamit az esztéta pedig szétszedi azt. Hallatlanul remek szórakozás. " - fejből mondja fel a feladatot, ami megmosolyogtat. - Akkor izgalmas két hét elé nézünk. - mondom halkan felnevetve. - Viccelsz velem? Ez az eddigi legjobb feladat amit kaptunk. - lelkesedik fel egyre jobban ő is, akár csak én. - Szerintem is. - értek vele egyet majd összecsukom a füzetem és az éjjeli szekrényemre teszem. - Suli után beülhetnénk a könyvtárba. - dobja fel az ötletet. - Jó lenne, de én ma délután dolgozok a kisboltban. - fancsali képet vágva közlöm vele a rossz hírt. Én is szívesebben mennék Mollyval a könyvtárba, de a suli mellett én dolgozok is, nem árt egy kis mellékes kereset. - Akkor majd máskor. - mosolyodik el. - Oké. De ideje lenne készülődnünk. - kedvtelenül mászok ki az ágyamból és a kis komódomhoz lépve kezdek ruhát keresgélni mára. - Nekem elmarad az első órám, szóval mehetsz előre. Tiéd a fürdő. - visszadől az ágyára és a takarója alatt elterül, én pedig a szobánkhoz tartozó fürdőbe sétálok. Többek között ezért is szeretem ezt a kollégiumot, minden szobához külön fürdő van ami nagyban megkönnyíti az itt élők dolgát. Egy gyors zuhanyt veszek, felöltözök és a hajamat is megigazítom. Alig fél órámba telik csupán elkészülni. - Akkor én indulok. - jegyzem meg miközben a szobában magamhoz veszem a táskám. - Oké. - dünnyögi Molly félálomban. Felnevetek a lustaságán majd kilépek az ajtón hogy megkezdjem a mai napot a suliban...

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

A boltban, a dolgozói öltözőben veszem magamra az egyenruhát ami jelen esetben egy kötény szerűség amin a bolt emblémája díszeleg. Szerencsére a mai nap hamar eltelt a suliban és viszonylag gyorsan eljött a délután két óra, hogy én megkezdjem a mi műszakot. Egy héten öt öt délutánt töltök itt, de csak négy órás műszakban mivel időt kell szakítanom a tanulásra is. - Szia Rosie. - integet a pultos lány miközben én éppen feltöltöm a polcokat ahol kifogyott az áru. - Szia Sarah. - intek vissza neki és tovább végzem a munkám. - Milyen volt ma a suli? - Sarah sétál közelebb hozzám. A boltban jelenleg nem sok vásárló van ezért kihasználja a szabadidejét. - Nagyon jó volt. - adok neki rövid választ. Kedvelem Saraht de nem szívesen beszélek vele az egyetemről mert tudom hogy ő sajnos nem volt olyan szerencsés mint én. Szeretett volna tovább tanulni de miután megszületett a kisfia, minden álma szerte foszlott a továbbtanulással kapcsolatban. Sarah kedves lány és remek anya, bár furcsa hogy húsz éves akár csak én, és már van egy négy éves kisfia. - Ennek örülök. - mosolyogva bólogat. - Figyelj csak Rosie, megkérhetlek valamire? - hirtelen vált témát. - Persze. - mondom komolyan. - A kisfiam beteg és otthon van anyával, de szeretnék én mellette lenni. Átvennéd ma a helyem a pultban? - kérdezi reménykedve abban hogy igent mondok. - Természetesen. De ugye nincs komoly baja? - kérdezem aggódva a kisfiára utalva. - Nem csak megfázott. - nevet fel halkan. - Szóltam a főnöknek is hogy ha beleegyezel akkor én lelépek. - jegyzi meg. - Oké. Menj csak. - biztatom. Az itt töltött idő alatt már voltam beugrós a pultban ezért nem idegen számomra ez a helyzet. Sarahnak pedig segíteni akarok. - Köszönöm. - mosolyogva siet el az öltöző felé, én pedig átveszem a helyét a pultban ahol rengeteg péksütemény van kihelyezve és mindegyik csak arra vár hogy megvásárolják őket. Az idő gyorsan telik, egyre több vásárló jön és megy. Már délután négy órát mutat az óra, a munkaidőm fele lejárt. - Elnézést hölgyem. - egy ismerős hang zökkent ki a gondolataimból. Amikor az ismerős arcra nézek ledermedek és a vér szinte meghűl az ereimben. Joseph áll a pult másik oldalán. A megnevezése alapján pedig biztos vagyok abban hogy nem ismert fel, hát persze hiszen soha nem látott. Azonnal kapcsol az agyam, nem szólalhatok meg mert a hangom elárulna és én nem akarom hogy tudja ki vagyok. - Hölgyem? - kedvesen néz a szemeimbe. Olyan hihetetlen hogy itt áll előttem és lát. - Megtudná mondani hogy hol találom a csokoládékat? - érdeklődik. Én továbbra sem felelek csak jobb kezemet megemelve mutatok a helyes irányba. - Köszönöm. - furcsállva néz rám de nem mozdul. - Tudja az unokahúgomnak lesz. - csevegni kezd amivel eléri hogy a pulzusom az egekbe szálljon. Tudom hogy Kenzyről beszél és a kislány emlékére elmosolyodok. - Igazán udvariatlan kiszolgálás. Még válaszra sem méltat. - komoly arcot vág. - Talán a hangja alapján van vagy tizenkét éves? - teszi hozzá amivel eléri hogy meglepetten nézzek rá. Emlékszem arra a napra amikor Melissa bemutatott neki. Joseph akkor, pontosan ezeket a szavakat mondta nekem akkor. Nem szólalok meg, úgy teszek mintha nem hallanám amit mond. - Rosie, meddig csinálsz úgy mintha nem ismernél? - újabb kérdést tesz fel ezzel elárulva hogy pontosan tudja ki vagyok és eddig csak direkt szórakozott velem. El sem tudom képzelni hogyan ismert fel hiszen soha nem látott engem, azt pedig végképp nem értem hogy miért van itt. - Honnan tudtad hogy én vagyok? - kérdezem suttogva. - Soha nem láttalak, de éreztelek. Pontosan ilyennek képzeltelek el. - vallja be, az emlékek azonnal elöntik az elmém. Szinte még most is érzem az arcomon a keze simogatását, ahogy felfedezte minden egyes vonásomat. Olyan régen volt, de mintha csak tegnap történt volna. - Miért vagy itt? - kérdezem barátságtalanul. Próbálom magam védeni a belőlem feltörő érzésektől - Hiányzol és szeretnék veled beszélni. - adja meg a választ. - Nincs miről beszélnünk. - ellenkezek fejcsóválva. Nem engedhetek az érzéseimnek, mert tudom hogy Joseph csak barátként van itt, én viszont nem akarok többet szenvedni a viszonzatlan szerelem miatt amit érzek iránta. - Szerintem van. Fél év sok idő. - vonja meg a vállát. - Menj el Joseph. Nem vagyok kíváncsi rád. - hazudok hogy így tartsam távol magamtól. - Nem megyek el amíg nem beszéltünk. - kitart az elhatározása mellett. - Ez a munkahelyem és nem akarom hogy kirúgjanak. Tartsd tiszteletben a kérésem. - úgy beszélek hozzá mintha egy idegen lenne számomra, pedig mélyen legbelül szívem szerint a nyakába ugranék és soha nem engedném el őt. - Úgy ahogy te tiszteletben tartottad az én kérésem? Csak azt szerettem volna ha téged látlak először amikor kinyitom a szemem. És te hol voltál akkor? Sehol, Rosie! Sehol! - dühösen beszél és minden joga meg van hozzá. A műtét fontos volt neki és én ígéretet tettem neki amit végül megszegtem. - Menj el. - nyögöm ki könnyes szemekkel nézve rá. - Miért csinálod ezt? Miért zavarsz el? Miért jöttél el akkor egyetlen szó nélkül? - nem törődve a kérésemmel sorolja a kérdéseit. - Nem akarlak látni, ez a válaszom minden kérdésedre. - vágom rá azonnal. Joseph arcára kiül a meglepettség és a szomorúság. A szívem fáj hogy így kell őt látnom, de így lesz a legjobb. Nem felel semmit, egyszerűen csak hátat fordít nekem és elsétál...talán örökre...

27. Rész: Certain Things

  
 6 hónappal később...

~ Rosie Emilia Swan ~

A meglehetősen apró szoba ajtaját lábammal rúgom be magam után, mivel kezeimet leköti a rengeteg könyv, amit most vettem ki az iskolai könyvtárból. A könyveket az íróasztalra rakom és felsóhajtva szabadulok meg a dzsekimtől, amit az ajtóra szerelt fogasra akasztok. Már fél év telt el azóta hogy beköltöztem a kollégiumba ahol sikerült azonnal berendezkednem és szerencsére egy nagyon kedves lányt, Mollyt kaptam szobatársul. Cami persze ragaszkodott hozzá hogy maradjak náluk de én úgy éreztem hogy így helyes. Most azt csinálom amit mindig is szerettem volna, tanulok. De mindez nem lehetne most az enyém ha Joseph nem segít. Életem végéig hálás leszek neki mindazért amit értettem tett, nem számít hogy csak sajnálatból tette. Az a fontos hogy értem tette. Az elmúlt fél év alatt nem volt nap hogy ne gondoltam volna rá. Mostanra már biztos feleségül vette Mirandát. Ezért sem kerestem meg Josephet hogy megköszönjem neki a segítségét. Miranda ki nem állhat engem, ahogy én sem őt. Jobb ha távol maradok tőlük. Joseph élheti a régi életét míg én egy egészen új fejezetet kezdtem az életemben. - Rosie ne csapj már ekkora ricsajt. - Molly álmosan ül fel az ágyán. - Ne haragudj. A könyvek csaptak ricsajt. - nevetek fel. - Ja, mert a könyvek dobálják magukat az asztalra, igaz? - csóválja a fejét mosolyogva. - Tényleg bocsi. - mondom őszintén. - Máris eltűnök a szobánkból csak lepakoltam a könyveket. Camival találkozok, te pedig aludhatsz tovább. - teszem hozzá. - Ezer hála és köszönet. - eldől az ágyon és magára húzza a takarót. - Oh várj. Milyen könyveket hoztál? - hirtelen ül fel, mintha eszébe jutott volna valami. - Jövőhéten vizsgázunk Molly. A fél éves osztályzat 70%-át adja a dolgozatra kapott jegy. - világosítom fel, amit már egyszer a tanár is elmondott. - Basszus! Ne! Ne! Ne! Nem lehetek ilyen hülye. - pánikolva ugrik ki az ágyból és rohamosan öltözni kezd. - Most mi a baj? - értetlenül nézem ahogy a zokniját keresi. - Totál elfelejtettem a dolgozatot. Nem ronthatom el. Kitűnőnek kell lennem különben elveszik az ösztöndíjam és akkor mehetek vissza Texasba lovakat tenyészteni a szüleimmel. Nem! Én soha! - hisztérikusan rángatja magára a nadrágját is. - Nyugi már. Minden rendben lesz. - próbálom megnyugtatni, de az igazság az hogy én is félek a dolgozattól. Jól kell sikerülnie mert én is egy ösztöndíjat készülök megpályázni, hogy a Joseph által kifizetett első tanév után is könnyedén itt tudjak maradni. Persze a suli mellett dolgozok is egy kisboltban, nem keresek túl sokat de nekem éppen elég ahhoz hogy megéljek. Szerencsére már számlák és tartozások sem nyomasztanak hiszen Joseph azt is kifizette. - Most rohanok. Később találkozunk. Üdvözlöm Camit. - Molly a táskáját is magához veszi és kirohan a szobából én pedig elindulok a közeli kávézóba ahová Camival beszéltük meg a találkozónkat. Alig húsz perc séta után már a kávézó ajtaján lépek be. - Rosie. Itt vagyok. - Cami integet az egyik asztaltól és én azonnal felé is indulok. - Szia. - mosolyogva ölelem át. - Szia. - köszön és viszonozza az ölelésem majd leülünk az asztalhoz. - Még mindig szokatlan az új külsőd. - jegyzi meg és kezébe veszi az itallapot. - Csak a hajam hosszabb, másban nem változtam. - vonom meg a vállam. - Igen tudom, de még soha nem volt ilyen hosszú a hajad. Jól áll és sokkal fiatalabbnak tűnsz. - mondja elismerően. - Köszi. Muszáj kicsit fiatalosabbnak tűnnöm, az évfolyam társaim két évvel fiatalabbak. - mondom komolyan. - Csak azért mert ők nem mentek át azon amin te. Tizennyolc évesen az édesanyádat ápoltad, dolgoztál hogy megéljetek és hogy kifizesd a számlákat. Nem tudok még egy olyan küzdeni tudó, erős nőt mint amilyen te vagy. Ne szégyelld hogy két évvel idősebb vagy a társaidnál, mert ezzel a két évvel bölcsebb is lettél és tudod értékelni azt hogy tanulhatsz. - mosolyogva biztat. Igazat kell neki adnom, hiszen tényleg én vagyok itt az akin a legjobban látszik az hogy akarom ezt az egészet. Tanulni akarok, mindig is ez volt az álmom. - Köszi Cami. - biccentek felé.

- Jaj amíg el nem felejtem. Theo üdvözöl. - szólal meg hirtelen témát váltva. - Theo? Mármint az a Theo? - döbbenten kezdem faggatni. - Igen, Joseph barátja. - bólogat. - Hol találkoztál vele? - kérdezem hitetlenkedve. - Az egyik végzős lánnyal randizgat és tegnap a folyosón futottam vele össze. - vonja meg a vállát. - És nem mondott semmit? Joseph hogy van? - kíváncsiskodok tovább. - Joseph jól van. A munkájának szenteli az idejét. - feleli röviden. - És Miranda? - nem tudom megállni, folyamatosan ömlenek belőlem a kérdések. - Nincs Miranda. Erről beszéltem Rosie. Hülye voltál hogy csak úgy ott hagytad Josephet. - Cami hangja komolyra vált. - Most nincs senkije. Theo szerint Joseph egyenlőre nem is tervezi hogy párkapcsolatba kezd. - teszi hozzá halkan. - Nem értem miért vagyok hülye. Joseph és köztem semmi nem volt. Nem volt okom maradni. - jelentem ki határozottan bár az tény hogy én is hülyének tartom magam. Már megbántam hogy eljöttem. Hiányzik Joseph és persze mindenki más is. - Hazudj csak magadnak Rosie. - Cami fejcsóválva sóhajt fel. - Nem hazudok magamnak és másnak sem. Joseph elfelejtett már és én is azon vagyok hogy elzárjam magamban az érzéseimet iránta. - mondom komolyan is gondolva. - Hívd fel. - Cami szinte utasít. - Nem hívom fel. És ebből elég legyen Cami. Örülök hogy Joseph jól van és újra dolgozik. Ő éli az életét és én is a sajátomat. Külön utakon járunk. Ennyi. Ezzel le is zárom a témát. Nem akarok veszekedni. - visszafogottan beszélek mert tudom hogy Cami csak nekem akar jót amit értékelek is, de ez az én életem és az én döntéseim. - Oké. Ahogy akarod. - egyezik bele nagy nehezen. - Akkor beszéljünk a suliról. - mosolyodik el. - Jól megy a suli. Most egy ösztöndíjra pályázok. - kezdek el mesélni míg Cami figyelmesen hallgat...

26. Rész: Felszabadítani és elengedni

~ Joseph Howell ~

Magamhoz térve az első amit érzékelek hogy a kezem egy törékeny női kézben pihen. Elmosolyodok, mert biztos vagyok abban hogy Rosie az aki mellettem van. Türelmetlen vagyok és látni akarom őt, de nem tudom kinyitni a szemem, aminek a kötés az oka. Felsóhajtok és elfogadom a tényt hogy egyenlőre még nem láthatom a nőt akit szeretek. De legalább érezhetem őt, itt magam mellett. Valamiféle boldogság és belső lelki megnyugvás kerít hatalmába, tudom hogy a műtét sikerült. Tudom hogy így van. - Rosie. - szólalok meg halkan mire a törékeny női kéz lecsúszik az enyémről. - Nem Rosie vagyok. - hallom meg azt a hangot amit soha többé nem akartam. - Miranda? - kérdezem a nyilvánvalót. - Mit keresel itt? - a düh pillanatok alatt kerít a hatalmába. - Itt vagyok melletted, édes. Mindent újra kezdhetünk. - nyávogó hangján közli az akaratát. Érdekes hogy amikor együtt voltunk soha nem tűnt fel hogy ilyen idegesítően vékony hangja van. - Nem kezdünk újra semmit. Takarodj innen. - vetem oda neki. - A régi életeddel együtt engem is visszakaptál. A műtét sikerült Joseph. - mint aki nem érti amit mondok, beszél tovább. - Miranda nekem te nem kellesz. Érted? - lassan felülök a kórházi ágyon. - Ne legyél nevetséges Joseph. Minden férfi álma vagyok. - nevet fel gúnyosan. - Az enyém biztosan nem. - szó szerint kiröhögöm őt. Valóban gyönyörű nő és egykor mindent megadtam volna azért hogy örökre magam mellett tudjam őt, de mostanra minden megváltozott. Már ismerem őt. Tudom hogy bár kívül szép, belső értékekkel nem rendelkezik és az igazság az hogy nem szeretem. Talán soha nem is szerettem igazán. Amióta megismertem Rosiet tudom hogy mi az igazi szerelem. Én Rosiet szeretem, csak őt.  - Menj el Miranda. - kérem újra, kicsit sem barátságosan. - Joseph, drágám. Szeretlek. - érzem ahogy szinte egész testével rámborul és görcsösen ölel magához. Szánalmas a viselkedése. - Szállj le rólam. Neked fogalmad sincs arról mi az a szerelem. - megragadom a kezeit amik a mellkasomon pihennek és ellököm magamtól. - Hol volt a szerelmed amikor szükségem volt rád? Hol voltál amikor a baleset után magamba fordultam? Szeretsz? Ezt mered mondani? Kidobtál mint egy elhasznált, törött játékot. Soha nem jelentettem neked semmit. Rá kellett jönnöm hogy én neked mindig is csak egy köteg pénz voltam. Tetszett neked hogy gazdag vagyok és hogy mindent megvettem neked. Drága ruhák, ékszerek, autók...és még sorolhatnám. Eladtad magad a drága holmikért. De szerelmet soha nem adtál. Nincsenek érzéseid Miranda. Nem tudod milyen szeretni valakit. - magamból kikelve kiabálok vele. - Miért te tudod? - vág vissza gúnyosan. - Igen. Már tudom. - mondom halkan miközben Rosiera gondolok. Ő annyira más, tiszta szívű, ártatlan, kedves és szeretetre méltó. - Csak nem a cselédről beszélsz? - Miranda kinevet, de az jobban zavar hogy tiszteletlenül beszél Rosieról. - Rosie nem cseléd! - üvöltöm el magam majd hallom ahogy a kórterem ajtaja kivágódik. - Mi ez a kiabálás? - hallom a húgom hangját. - Miranda mit keresel te itt? Azonnal takarodj a bátyám közeléből. - Lissa erőszakosan beszél aminek most örülök. - Hát legyen. Elmegyek. De tudd hogy a kis cseléded sem lesz a tiéd. - Miranda hozzám intézi a szavait majd hallom ahogy távozik. - Lissa? Miért mondta ezt? - vonom kérdőre azonnal a húgomat. - Ne zaklasd fel magad. Szólok Davenek hogy felébredtél és leveheti a kötést. - Lissa tereli a témát ami kicsit sem tetszik. - Hol van Rosie? - kérdezem erőteljesebb hangon. - Joseph. Ne dühöngj. - próbál nyugtatni. - Elment? - találgatok, miközben nem törődök azzal hogy Lissa mire is kért. - Joseph. - Lissa felsóhajt, ismerem őt annyira hogy tudjam titkol valamit előlem. - Rosiet akarom először látni. Addig Dave nem veheti le a kötést. - jelentem ki határozottan. - Rosie tegnap este elment. És nem jön vissza. - közli velem halkan. - Nem. Az nem lehet. Megígérte hogy velem marad. - a fejemet rázom kétségbeesetten. De tudom hogy Lissa nem hazudik, hiszen miért is tenné. - Joseph! Sajnálom. - Lissa megfogja a kezem és gyengéden megszorítja. - Miért ment el? - keresem a válaszokat. - Nem tudom. Azt mondta hogy így helyes. És hogy ő soha nem volt a családunk része. - sóhajt fel a húgom. - Miért nem állítottad meg? - vonom kérdőre Lissat. - Csak telefonon beszéltem vele. Nem tudtam mit tenni. - hallom a hangján hogy ő is szomorú. - Szeretem őt. - vallom be őszintén. - Tudom bátyus. Tudom. - Lissa magához ölel de most ez sem hoz számomra megnyugvást. - Ha kiengednek a kórházból megkeresheted. - veti fel hirtelen az ötletet. De bennem jelenleg semmi remény nem él. Szeretem Rosiet de ő elment és ez azt jelenti számomra hogy ő nem érez így irántam. Nem fogom őt zaklatni sem pedig keresni. Elment, ő döntött így és nekem el kell fogadnom. Együtt kel élnem a tudattal hogy elment az egyetlen nő akit igazán, mélyen szerettem. - Nem. El kell felejtenem őt. - jelentem ki határozottan. - Joseph. Kérlek ne add fel. - Lissa szinte könyörög. - Nem tehetek mást. De egy valamire szeretnélek megkérni. - eszembe jut valami amit még megtehetek Rosiért, hálám jeléül. - Bármit kérhetsz. - Lissa arcon csókol. - Fizesd ki a nevemben Rosie tartozásait. Ennyit megérdemel. - mondom komolyan. - Rosie nem várja ezt el tőled, ebben biztos vagyok. Ő soha nem a pénzedre utazott. - a húgom komolyan beszél, de csak olyat mond amit én is tudok. - Elment hogy új életet kezdjen, de ez nem fog neki menni ha a nyakán még mindig ott van a sok adósság. Fizesd ki. Elég gazdag vagyok ahhoz hogy ezt megtegyem érte. Ő segített átvészelni életem legnehezebb időszakát. Reményt adott nekem. Megérdemli hogy ő is tiszta lappal indítsa az életét. - sóhajtok fel. Fáj hogy én már nem lehetek Rosie életének része, de ettől még szeretem őt. Úgy érzem ezt kell tennem. Felszabadítani és elengedni...

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

Két héttel később...

~ Rosie Emilia Swan ~

Két hét telt el azóta hogy Cami és Michael befogadott engem az otthonukba. Azóta minden napot azzal töltöttem hogy állást találjak magamnak és tegnap végre sikerült is. Egy kis kávézóban leszek pincérnő. Nem fizet valamit sokat, de épp elég ahhoz hogy külön költözzek egy kisebb kis lakásba és a havi törlesztő részleteket is tudom majd fizetni a banknak. Már a külön kis lakásomat is megtaláltam, éppen csomagolok mert holnap át is költözök oda. Cami szerint egy egérlyuk is nagyobb annál a lakásnál, amivel persze egyet is értek, de sajnos jelenleg ezt tehetem meg. Cami felajánlotta hogy maradjak velük de én kellemetlenül érzem magam, fiatalok és nekik együtt kell lenniük kettesben. Nem akarok én lenni a felesleges harmadik. Persze nem éreztetik velem hogy teher lennék számukra, sőt már Michael is úgy kezel engem mint egy régi barátot ami jól is esik. Én azonban úgy érzem helyesnek ha nem zavarom őket. Az apró lakásom egyébként valóban szokatlanul kicsi. Egy kis konyha ami egybe van a nappalival ahol az ágyam is helyet foglal. A fürdőszobában pedig csak egy zuhanyzó és egy wc van. Az egész lakás mérete 5x5 méter ami valójában nevetségesen kicsi, de nekem most nem telik jobbra. És holnap oda is költözök. - Rosie, levelet kaptál. - Michael szakít ki a gondolataimból. Csak ketten vagyunk itthon. Cami az egyetemen van. - Kitől? - sietősen indulok meg a nappaliba. - A bank. - nyújtja át a fehér borítékot. - Biztos fizetési felszólítás. - sóhajtok fel majd lassan feltépem a fehér borítékot és olvasni kezdem a sorokat. - Mi a franc? - döbbenten érek a lap végére. - Baj van? - Michael aggódva néz rám. - Valaki...valaki kifizette a tartozásom. - suttogom magam elé. Nem kell nagyon megerőltetnem az agyam, ahhoz hogy tudjam ki volt az. - Joseph. - nyögöm ki a nevet és könnyek gyűlnek a szememben. - Nagylelkű volt tőle. - jegyzi meg Michael. - Ez nem egyszerűen csak nagylelkű gesztus. - rázom meg a fejem. - Rengeteg pénzről beszélünk. Érted? - nézek rá, még mindig lesokkolódva szorongatom kezeim között a banktól kapott értesítőt. - Felhívod? - mosolyodik el Michael. - Nem. - vágom rá azonnal. - Biztos csak szánalomból tette. - összetörten ülök le a kanapéra. - Nem tudhatod. - próbál vigasztalni, nem túl sok sikerrel. - Mostanra biztosan boldogan él már Mirandával. - sírom el magam a végére. - Mihez kezdesz most? - kérdezi Michael kedvesen miközben tovább nézegeti a postán érkezett leveleket. - Nem tudom. - rázom meg a fejem, mert valóban nem tudom mihez is kellene most kezdenem. - Hm ez furcsa. - Michael zavartan néz rám. - Jött még egy levél a nevedre. Cami főiskolájáról. - nyújt felém még egy borítékot. - Nekem? De miért? - értetlenül meredek a borítékra amin tényleg az én nevem szerepel. - Bontsd ki. - biztat és látom hogy ő is épp olyan kíváncsi mint én, ezért nem habozok. Azonnal kibontom a levelet és magamban olvasom. Újabb meglepetés ér és majdnem le is esek a kanapéról. - Az első tanév tandíja ki van fizetve a nevemre. - szólalok meg mire Michael szája is tátva marad a meglepettségtől. - Joseph? - kérdezi halkan. - Bizonyára igen, ez is ő volt. - bólintok. - Nem értem. Miért költött rám ennyit? - teszem fel a kérdést amire nem találok választ. - Rengeteget segítettél neki amíg ápoltad és barátok lettetek. Lehet hogy azt gondolja, tartozott neked ennyivel. - vonja meg a vállát Michael. - De nem tartozott semmivel. Azért voltam mellette mert...- elakad a szavam és sírni kezdek. - Mert szereted őt. Tudom. - Michael átölel és engedi hogy a vállán sírjam ki magam. - Visszanyerte a látását és azt akarja hogy te is olyan életet élj amilyen mindig is akartál. Örülj ennek és élj a lehetőségeiddel. - biztat és nekem igazat kell neki adnom. Bár Josephet elveszítettem örökre, kaptam egy lehetőséget ami akár egy teljesen más jövőt teremthet nekem mint amilyenre a sors eddig száműzött...

25. Rész: Soha nem tartoztam a családotokba

~ Rosie Emilia Swan ~

A kórház rideg, fehérre meszelt falai barátságtalanul ölelnek körbe, miközben én mozdulatlanul ülök az egyik kényelmetlen műanyagszékben, melytől már majdnem csak mindenem sajog. Próbálok halkan mocorogni, nem szeretném felkelteni Kenzyt, tekintve, hogy már este nyolc óra. Békésen szuszog az édesanyja ölében míg Lissa fáradtan pihenteti fejét a mellette helyet foglaló Rob vállán. Három órája tart Joseph műtéte és én egyre idegesebb vagyok. Sóhajtva nyújtózok egyet, próbálom kinyújtani elfáradt tagjaimat, miközben arra törekszem, hogy véletlenül se aludjak el én magam is. Kifárasztott a várakozás és ez a hely alapból is nyomasztó. Teljesen elszívta minden erőmet. - Iszok egy kávét. Kértek ti is? - suttogom Lissanak és Robnak címezve a szavaimat. - Nem. - felelik egyszerre. Nem húzom az időt, azonnal a lifthez sietek. Szükségem van egy kis koffeinre de nem a gépi, vizezett kávét kívánom hanem a frissen lefőtt, erős feketét ezért úgy döntök hogy a büfében kérek magamnak a fekete italból. A lift viszonylag hamar megjelenik és engem a negyedik emeletről a földszintre szállít. Az ajtón kilépve azonban egy magas szőke nőbe ütközök aki meginogva seggre is esik előttem. - Bocsánat. Nem láttam. - aggódva nyújtom felé a kezem hogy felsegítsem de ő egyszerűen csak ellöki a kezem magától és feláll. - Szerencsétlen idióta. - megvetően pillant végig rajtam. És én is megnézem őt alaposan. Magas, vékony, szőke lány. Divatosan felöltözve, legalább tíz centiméteres sarkakon egyensúlyozva. Nagyon szép, igazi modell alkat de a modora már kevésbé szép. - Te sem néztél a lábad elé. - mondom komolyan. Miután le idiótázott már a magázódást sem tartom fontosnak. - Mit képzelsz te magadról? - vékony hangon siránkozik. - Semmit. - csóválom a fejem és kikerülöm őt. - Miranda. Ah, alig találtam parkoló helyet. - Cara jelenik meg és a nekem ütköző szőke nőhöz beszél, akinek ezek szerint Miranda a neve. Jézusom! Ő Joseph Mirandája! Azonnal világossá válik minden. - Te mit keresel itt? Cseléd. - Cara ezúttal nekem szenteli a figyelmét. - Joseph műtétje miatt vagyok itt. - válaszolok neki viszonylag még kedvesen. - Várjunk csak! Te vagy Rosie? - Miranda gúnyosan néz rám. - Igen. - bólintok. - Cara már mesélt rólad. - újra szemügyre vesz és látom a szemeiben hogy nem tart engem valami sokra, sőt lenéz és megvet. - Gondolom semmi jót. - mosolyodok el. - Tudom hogy Josephre fáj a fogad. - Miranda dühtől izzó pillantást vet rám. - Én..nem. - csóválom a fejem. - Pénzéhes kis cafka. - beszél továbbra is hozzám. - Magadból indulsz ki? - vágok vissza neki. - Te drágaságom egy senki vagy. Érted? Egy senki. - köpi felém a szavakat. - Joseph barátja vagyok. - állok ki magamért. - Ugyan kérlek ne röhögtess. - felnevet, sőt kiröhög engem Caraval együtt. - Komolyan azt hiszed hogy ha Joseph felépül akkor még szüksége lesz rád? - Miranda elém lép, egészen közel és úgy néz le rám. - Barátok maradunk. - jelentem ki határozottan. - Nem! - mutatóujjával megböki a vállam. - Joseph újra a régi lesz. Amikor a műtét után felébred rá fog jönni hogy a régi életét visszakaphatja amibe én is beletartoztam. Én pedig kész vagyok új esélyt adni a kapcsolatunknak. - mosolyogva közli velem a terveit. - Elhagytad őt amikor baleset érte. Szerinted azok után még látni akar? - hitetlenkedve teszem fel a kérdést neki. - Nézz már rám te kis senki. Minden férfi ölni tudna azért hogy az övé legyek. Joseph is. - magabiztosan válaszol. - Ő már nem olyan mint régen. - ellenkezek, de azért Miranda elérte hogy elbizonytalanodjak. - De olyan lesz. Vakon persze hogy egy kis puhány alak lett, de amint életerős férfi lesz, élni fog a lehetőségeivel. És én ott leszek neki. A végén ő fog könyörögni hogy legyek a felesége. - a hajába simítja egyik kezét. - Hozzá akarsz menni feleségül? - elborzaszt még a gondolata is. - Nem csak akarok hanem fogok is. Te pedig eltakarodsz az életéből, ha jót akarsz magadnak. - dühösen csillognak a szemei. - Fenyegetsz? - kérdezek vissza. - Csak óvlak. Joseph a balesete előtt nem volt egy érzékeny ember, és ha valóban a régi lesz hidd el hogy fájni fog ha kidob téged. - nevet ismét rajtam. - Nem dob ki. Nem tenné. - már könnyes szemekkel nézek Mirandára. Nem a szavai miatt sírok, hanem azért mert tudom hogy igaza van. Joseph újra látni fog és akkor már nem lesz szüksége rám. Visszakapja a régi életét és azzal együtt Mirandát is. Fájdalmas a beismerés de ez az igazság. Szó nélkül hagyom faképnél a két elviselhetetlen szőkeséget és a büféhez sietek. Ezek után még inkább szükségem van egy erős kávéra amit meg is kapok. A folyosókon még alig tartózkodnak rajtam kívül, csupán pár nővér halad el mellettem, míg elsétálok a lépcsőig, ők sem kimondottan vesznek rólam tudomást, egy-kettő kedvesen, ugyanakkor fáradtan rám mosolyog, de ezt követően haladnak tovább, biztos akad elég dolguk. Körülbelül fél perc alatt elérem a liftet, ahol már szerencsére nem látom sem Mirandát sem pedig Carat ami megnyugtat.A kávémba kortyolok amíg a liftet várom és a gondolataimba merülök. Miranda bármennyire is elviselhetetlen és gonosz, nem tudok mást tenni mint igazat adni neki. Tudom hogy Joseph mennyire szerette őt a balesete előtt és biztos vagyok benne hogy ha magához tér a műtét után, boldog lesz hogy újra láthatja Mirandát. Nekem itt már valóban nincs helyem. De végül is ezt akartam, hogy Joseph boldog legyen, csak a naív álmaim között szerepelt az is hogy esetleg velem is az lehetne. De tudom hogy nem szeret engem, neki Miranda kell és én nem állok az útjukba. A lift megérkezik és én beszállok. Határozott elképzelésem és tervem van azzal kapcsolatban amit tennem kell. - Lissa! - suttogok amikor visszaérek a váróba, így az említett kinyitja a szemit. - Haza megyek átöltözni. - mondom halkan. - Rendben. - bólogat. Nem mondok én sem többet. Szinte rohanva távozok és az utcára érve egy taxit intek le. A haza vezető út nem túl hosszú aminek örülök mert határozottan sietnem kell. A telefonomat a táskámból előhalászom és Camit tárcsázom. - Rosie? Baj van? Miért hívsz ilyen későn? - szól bele álmosan. - Ne haragudj hogy ilyenkor zavarlak de nem tudom hová mehetnék. - a mondat végére elsírom magam. - Mi történt? - aggódva teszi fel a kérdését. - El kell mennem innen. - szipogok zaklatottan. - Tudod hogy rám mindig számíthatsz. Gyere ide. - mondja kedvesen. - Tudom és hálás vagyok. De te már Michaelel élsz. Nem akarok zavarni sem. - tanácstalan vagyok és elveszett. Cami az egyetlen reményem de tudom hogy már a barátjával él. - Michaelt sem zavarod. Van egy vendég szoba, addig maradsz amíg akarsz. Ha ide érsz mindent átbeszélünk. Rendben? - hallom a hangján hogy mosolyog. - Köszönöm. - hálálkodok neki. - Szeretlek Rosie. A testvéremnek tartalak. Nem kell megköszönnöd semmit sem. Várlak. - szeretet sugároz a hangja is és ez sokat jelent számomra. - Én is szeretlek. - köszönök el tőle majd a taxi leparkol a ház előtt. Kifizetem a sofőrt és egyenesen a házba rohanok. A szobámban a bőröndömet az ágyamra dobva kezdek mindent beledobálni. A hajtogatással most nem húzom az időt. Mindent bepakolok, de csak azt amit én hoztam magammal. Minden ajándékot, ruhát, parfümöt amit Lissatól kaptam itt hagyok. Úgy érzem nem érdemlem meg ezt a sok mindent amit kaptam tőle. Bizonyára csalódást okozok neki azzal hogy szó nélkül megyek el, de tudom hogy ezt kell tennem. Amikor már minden holmim a hatalmas bőröndömbe kerül, becsukom azt és már indulok is. Örülök hogy a ház üres, így senki nem tarthat fel. A táskámat magam után húzva hagyom el a házat majd az udvart is. Ismét taxiba ülök és ezúttal már a vonat állomás a cél. Alig egy órával később már a vonaton ülök ami elvisz innen, messze és valószínűleg soha nem is jövök már vissza ide. A telefonom csörgése zökkent ki a gondolataimból miközben az ablakon nézem az elsuhanó tájakat. A készülékre pillantok amin Lissa neve villog. Nem fogadom a hívást, de pár pillanattal később újra csörögni kezd. - Tessék? - szólok bele. - Hol vagy Rosie. Josephet most hozták ki a műtőből. Dave azt mondta hogy a műtét tökéletesen sikerült. Joseph visszanyeri a látását. - Lissa egy szuszra hadarja el és hallom a hangján hogy boldog. - Én...elmegyek Lissa. Sajnálom és mindent köszönök. - halkan beszélek, szégyenlem magam. - Micsoda? Miért? Hol vagy most? Rosie ne menj el. Josephnek szüksége van rád és nekünk is. Már a családunk tagja vagy. - kétségbeesetten beszél, sőt szinte kiabál. - Már a vonaton vagyok. Nincs rám szükségetek, Josephnek sem. Hálás vagyok mindenért Lissa, de én soha nem tartoztam a családotokba. Szeretlek titeket, hiányozni fogtok, de ezt kell tennem. - a könnyeim ismét a szememet áztatják. - Rosie...- Lissa hangja elhal a telefonban mert bontom a vonalat. Nem tudok tovább beszélni vele. Olyan érzés szorongatja a szívem amit eddig soha nem tapasztaltam még, talán csak akkor amikor anya meghalt. Az út további részében is csak a tájat nézem, az idő lassan telik de végül megérkezek a végállomásra. Cami sms-ben elküldte a címüket így miután leintek egy taxit, a megadott címre visz. A lakás előtt nagyot sóhajtva állok meg és bekopogok. Egy magas férfi nyit ajtót. Nem nehéz rájönnöm hogy ő Michael. - Jó estét. Én Rosie vagyok...sajnálom hogy így ide állítottam. - bocsánatkérően nézek fel rá. - Semmi baj. Gyere be. Addig maradsz amíg csak szeretnél. Cami barátja az enyém is. - mosolyog rám miközben elveszi tőlem a bőröndöm és beenged a lakásba. - Cami a jobb oldali szobában van. Tanul, de már vár téged. Menj csak. - mutat az egyik ajtóra. - Köszönöm. - mosolygok Michaelre hálásan. - Kérsz esetleg valamit? Enni? Inni? - érdeklődik udvariasan. - Nem köszönöm. - rázom meg a fejem majd a szoba felé indulok.

A szobába belépve meg is pillantom Camit aki teljesen elmerülve olvassa a jegyzeteit de amikor észrevesz azonnal felugrik az ágyról és szó nélkül ölel magához. - Köszönöm hogy segítesz. - zokogom, szorosan ölelve őt. - Mondtam már hogy ne köszönj semmit. Ez természetes. De mi történt? - megfogja a kezem és leültet az ágy szélére majd helyet foglal mellettem. - Joseph műtétje sikeres volt. Újra látni fog. Nekem már nem volt ott helyem. És a régi barátnője is megjelent. Miranda világosan a tudtomra adta hogy nincs ott helyem. És tudod mit? Igaza volt. - elkeseredve mesélek Caminak aki csak figyelmesen hallgat. - És Joseph véleménye nem is érdekel? - kérdezi halkan. - Ezt hogy érted? - értetlenül fordulok felé. - Azt mondtad Miranda mondta hogy nincs ott helyed. De szerintem Joseph ezt másképpen gondolja. - megvonja a vállát. - Joseph csak barátként tekint rám. És te is tudod hogy én szerelmes vagyok belé. Nem tudnám végig nézni ahogy kibékül azzal a hárpiával. - jelentem ki határozottan. - Ki mondta hogy kibékülnek? - Cami csóválja a fejét. - Te nem láttad azt a nőt. Miranda gyönyörű. Mintha egy festményről lépett volna le. - arcom a tenyerembe hajtom és elkeseredve veszek egy mély lélegzetet. - Nem minden a szépség Rosie. És egyébként is te is gyönyörű vagy. - mosolyogva simít végig a hátamon, próbál vigasztalni. - Ugyan már. Miranda nyomába sem érek. - ellenkezek azonnal. - Inkább pont hogy ő nem ér a te nyomodba. Te nem csak kívül vagy szép hanem belül is. Nem akarod átgondolni a döntésed? - kérdőn néz rám. - Nem. El kell felejtenem Josephet. Új életet kezdek itt. Holnap keresek állást és minél előbb egy saját kis lakást. Nem zavarok sokáig ígérem. - nézek Camira miközben beszélek. - Ahogy akarod. De nem zavarsz, addig maradsz amíg akarsz. Még mindig fizeted a számlákat? - utal az anya halála után marad adósságomra. - Igen. Még csak a felét fizettem ki abból amit Lissatól kaptam. - vallom be őszintén. Az igazság az hogy a Joseph gondozásával szerzett összes fizetésem a számlákra ment el, de akkora összegekről van szó hogy így is csak a felét tudtam visszafizetni. - Megoldjuk. Mindent megoldunk. Együtt. - Cami magához ölel amit viszonzok is és jól esik hogy támogat. Ő az akire mindig, minden helyzetben számíthattam...

24. Rész: I Will Never Let You Down

~ Rosie Emilia Swan ~

A szívem hevesen ver, izzad a tenyerem és úgy kapkodom a levegőt mintha nem lenne elég. Ez már így megy reggel óta, amióta felébredtem. Félek, pontosabban féltem Josephet és egyben izgulok is érte, mert tudom hogy mennyire fontos neki ez a műtét. Jó ideje vár már erre és elérkezett a nap amikor visszakaphatja a látását. Én a jövővel kapcsolatban is szorongok de az önző érzéseket most kizárom magamból. Nem gondolhatok arra hogy mi lesz velem ha Joseph újra látni fog. A fontos jelenleg az hogy meggyógyuljon. - Rosie. - Joseph hívó hangjára felkapom a fejem. - Nehogy megint kajáért könyörögj. - figyelmeztetem kissé hevesebben mint kellene. - Csak azt akartam kérdezni hogy mennyi az idő. - megszeppenve válaszol. - Fél kilenc. Nem sokára indulunk a kórházba. - segítek neki felvenni az ingét de közben bánt hogy az előbb ráförmedtem. - Ne haragudj. Csak izgulok. - jegyzem meg halkan miközben az ingét gombolom be. - Te izgulsz? - nevet fel. - Akkor én mit szóljak? - teszi hozzá szórakozottan de tudom hogy ez csak a látszat. Ő még nálam is jobban izgul és azt is tudom hogy fél. Sőt retteg attól hogy nem sikerül a műtét. - Nem lesz baj. Minden rendben lesz. - biztatásként egy puszit nyomok az arcára amire egy mosolyt kapok tőle válaszul. - A műtét után szeretnék neked valamit elmondani. - szólal meg újra amikor én már a cipőit adom rá. - Mit? - kíváncsiskodok azonnal. - A műtét után szeretném elmondani. - jelenti ki komolyan. - Ha ki akarsz rúgni most is megteheted. - viccelődök de mélyen legbelül nagyon is számolok ezzel a lehetőséggel. Josephnek nem lesz rám szüksége ha visszanyeri a látását és valljuk be, egy gazdag üzletembernek barátként sincs szüksége egy ilyen lányra mint amilyen én vagyok. Azt hiszem a sorsom már megpecsételődött, csak túl gyáva vagyok szembenézni azzal hogy igazából már nem is Josephnek van rám szüksége, hanem nekem rá. Ostoba vagy Rosie. Ez az egyetlen igazság. Kinek is kellenél te. Ostorozom magamat de hangosan nem mondom ki a gondolataimat mert még ennél is nevetségesebbé válnék. - Nem akarlak kirúgni. - kiált fel Joseph és ezzel vissza is nyeri a figyelmem. - Akkor? - faggatom tovább ha már felkeltette az érdeklődésem, de tudom hogy ha nem akarja elmondani akkor nem is fogja. - Türelem. - vigyorog önelégülten miközben feláll és én a nappaliba vezetem. - Lissa és Rob most már hamarosan itt lesznek. - informálom. - De te is jössz ugye? - kérdezi reménykedve. - Megígértem neked Joseph. És én mindig betartom az ígéretem. - mosolyodok el. - Akkor jó. - sóhajt fel. - Szeretném ha tudnád hogy amikor nem leszek veled, lélekben akkor is ott leszek mindig. - megfogom a kezét és összefonom ujjainkat. - De mindig velem leszel. És nem csak lélekben. - suttogja majd összefont kezeinket a szájához emeli és megpuszilja a kézfejemet. Jól esik hogy ezt mondja de még mindig úgy gondolom hogy a műtét után nekem már nem lesz helyem az életében. Ami érthető, de attól még nem fáj kevésbé. - Igen. - bólintok rá. Nem akarom hogy feldühítse magát ezért inkább nem mondok semmit a bennem dúló kételyekről. - Szeretném neked megköszönni hogy elviseltél az elmúlt két hónapban amióta itt vagy. - vált témát. - Nem kell megköszönnöd, ez a munkám. És a megismerkedésünk utáni pár napot leszámítva egész kedves voltál. - kuncogok ahogy felrémlenek az emlékek. Hihetetlen hogy már két hónap eltelt azóta hogy megismertem őt. Akkor még annyira bunkó és elviselhetetlen volt, hogy ha valaki azt mondta volna nekem hogy két hónappal később itt fogok ülni mellette, szerelmesen, akkor azt mondtam volna az illetőnek hogy hazudik. - Először is tudtommal már este van úgyhogy helytelen a köszönése, másodszor az apám volt Mr. Howell, az én nevem Joseph és harmadszor milyen név az hogy Rosie és a hangja, édes istenem Melissa...hány éves ez a lány, a hangja alapján van vagy tizenkét éves.- idézem fel az első találkozásunkkor elhangzott mondatait, próbálva az ő hangján előadni. 

- Tudom. Rémes voltam. - nevet fel jókedvűen. - Az nem kifejezés. - kacagok és újra játszok a fejemben minden egyes együtt töltött pillanatot. - Megjöttünk. - hallom meg Lissa hangját majd Kenzy rohan be a nappaliba és azonnal Joseph ölébe veti magát, akit meglep a hirtelen, nem várt mozdulat de azonnal magához öleli a kislányt. - A doktorbácsi most megmossa a szemed. - Kenzy suttogja bizalmasan Josephnek, amin  felnevetek. - Megműti, nem megmossa. - javítja ki Joseph de ő is mosolyog. - Az mindegy Joseph bácsi. - csóválja a fejét a kislány. - Ideje indulni. Mindenki elkészült? - Rob teszi fel a kérdést. - Igen. - bólogatok. - Remek. Akkor mehetünk is a kórházba. - csapja össze a kezeit. Kenzy kimászik Joseph öléből és megfogja a kezét. - Most én segítek neki. - jelenti ki én pedig ráhagyom, de Joseph a szabad kezével megfogja az enyémet így Kenzyvel együtt segítünk neki kisétálni a házból. Azzal a reménnyel hogy amikor Joseph haza tér, már egyedül is tud közlekedni és újra látni fog. - Izgulsz tesó? - kérdezi Lissa már útban a kórház felé. Rob vezet, Lissa ül mellett, míg Kenzy, Joseph és én hátul foglalunk helyet. - Még soha nem voltam ennyire izgatott. - bólogat Joseph, ezzel megadva a választ. - Imádkoztál? - Kenzy vonja magára a figyelmünket. Meglep a kérdése, de egyben aranyosnak is találom. - Kellett volna? - kérdez vissza Joseph kedvesen. - Persze te buta. - kuncog a kislány. - Kenzy, hogy beszélsz? - szól rá Lissa a lányára de az ő arcán is mosoly bújkál. - Láttam a tévében hogy imádkozni kell és akkor meggyógyul. - magyarázkodni kezd a kicsi. - Azt hiszem ellenőrizni fogom hogy mit nézel te a tévében. - jegyzi meg Lissa. - Gondolom valamelyik szappanoperában látta. - vonom meg a vállam. - Lehetséges. De ennyi idősen még ne nézze azt a sok szemetet. - ért egyet velem Lissa. - A szemét is csúnya szó. - dorgálja Kenzy az anyját. - Ha azt mondom hogy kiviszem a szemetet akkor az csúnya beszéd? - Rob csatlakozik a beszélgetéshez. - Az nem. De ha úgy mondod hogy az a pasi szemét akkor igen. - Kenzy kis felnőttként informálja Robot. A kocsiban egyszerre nevetünk fel. - Miket nézel te édes kislányom hogy ilyeneket tudsz? - Lissa felháborodva néz hátra a lányára. - Rendőrbácsis filmeket. - vonja meg a vállát a kislány. - Az eszem megáll. - sóhajt fel Lissa és ezzel abba is marad a téma feszegetése. De a jókedvünket megalapozta Kenzy megszólalása. Az út rövidnek bizonyul amikor a kórház előtt parkolunk le. - Felkészültél? - simítok végig Joseph karján. - Igen, azt hiszem. - nagyot sóhajtva száll ki utánam majd mindannyian az épület felé indulunk...